A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)
Menyhárt József: Emlékezés Toroczkai Oszvaldra
Emlékezés Toroczkai Oszvaldra Az 1951. november 4-én megnyílt II. Magyar Képzőművészeti Kiállítás festményei között foglalt helyet két nagyobbméretű olajkép: „Festő és pihenőhalászok" és „Tiszamenti tszcs.", amelyeknek címkéire gyász-szalagot tűzött a rendezőség, jelezve ezzel, hogy azok alkotója — Toroczkai Oszvald — a kiállítás rendezésének idején váratlanul meghalt. A „Szabad Művészet" 1951. novemberi száma rövid nekrológot közöl. „Toroczkai Oszvald festőművész október 27-én meghalt. Fáradhatatlan, közszeretetben álló, kitűnő munkatársat veszített a magyar képzőművészeti élet. Magas kora ellenére is fiatalos erővel dolgozott azon a fontos poszton, ahová kartársainak bizalma állította. A Művészeti Dolgozók Szakszervezete elnökségének volt tagja. Korábban jelentős munkát végzett a Magyar Képzőművészek Szabad Szakszervezetének vidéki titkáraként^ a vidéken dolgozó képzőművészek ügyeinek gondos, odaadó intézésével. Ő maga is évtizedeken át dolgozott vidéken s így kitűnően ismerte a gondjaira bízott ügyeket." — írja róla bevezetőül a cikkírója. Toroczkai Oszvald évtizedeken át dolgozott vidéken, Debrecenben és így nekünk, debrecenieknek kötelességünk, hogy az évtizedekben visszalapozva felvillantsuk az emlékeket, amelyek — érdemeihez méltóan — teljesebben rajzolják meg alakját. * Toroczkai Oszvald 1884. július 23-án született Brassóban, ahová édesanyja látogatóba utazott. Szülei különben Héjjasfalván laktak. Gyermek- és diákéveiről 1947-ben írt visszaemlékezésében írja: „Hatéves koromban apámat Brassóba helyezték át. A Hosszú-utca végén, az állomás épületében laktunk, elég távol a város szívétől, a Barcaság peremén, a Sprenk-hegy lábánál. Ez a kopasz, mészkősziklákkal telitűzdelt hegy volt gyermekkorom legjobb barátja. Ismertem minden szerény virágát, csipkerózsabokrát, szikláját, odúiban meghúzódó denevéreit, időszaki forrásainak barlangjait s a lábánál elterülő nádasokkal, füzesekkel besűrűzött tavacskáit. De ismertem a Barcaság előttünk elterülő síkságait is, a faluk tornyait s a síkságot környező hegykoszorú ormait... Mi sem természetesebb, mint az, hogy ennyi erő és szépség ellenállhatatlanul a természethez kapcsolt s ez a maradéktalan örömmel járó vonzalom, amely nagyobb, mint életem bármely barátsága, máig is frissénél bennem, nem tompul, nem szürkül, sőt az idő haladtával mind nagyobberővel tölti el egész lelkemet. Ez adta kezembe gyermekkoromban a ceruzát s ez sugárzik ki belőlem ma is, ha ecsetet veszek kezembe, akár természet után dolgozom, akár a bennem felgyülemlett 167