A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Béres András: Adatok a debreceni gubásmesterséghez

várta, s újra visszamerte az üstbe, hogy mégegyszer felfőzze. E műveletnél volt a dézsára és csurgódeszkára szükség, hogy a lé ne csurogjon a földre. A dézsa a katlan és hordó közt állott, a csurgódeszka —, ha a hordóba merte a levet, a hordónak állítva a dézsában, mikor az üstbe merődött, a katlannak fordítva fogta fel a lecsurgó levet, így a köz a hordó és katlan közt száraz maradt. így kívánta a jó rend. Ha másodszor is felfőtt a lé, s lemerődött a hordóba, a lapáttal való felkavarás után ismét kellett az üstbe visszamerni felényit, hogy a gubákat rendesen be lehessen rakni. Most a levet a hordóban nem a lapáttal, de egy jó botszerű husánggal, úgynevezett tömő fával kavarta jobbra-balra, úgymondva összetörte a levet, s kezdte belerakni a gubát, amit a hordón elterítve úgy a négy sarkot behajtva, hogy az a hordó kerekségének megfelelően terült el a festéklében. így ment bele egyik a másik után, tizennégy tizenhat darab, amint a körülmények magukkal hozták. A felső guba ment borításként szőrivel borítva le, hogy a posztó legyen felül. Itt már használni kellett a tömőfát is néha néha, meg a tetejébe is ugrani, kissé letáncolni, hogy a festéklében benne legyen, így még az üstbe visszamert léből a gubára annyi lé merődölt, hogy a hordó szinig legyen. Mikor így egy hordót rendbe hagytunk, a másik hordóból lehetett merni a levet, s kezdeni az előbb leírott módon. De mikor ezt is nyugvópontra helyeztük, s újra felmertük az üstbe a levet, már az első hordóból lehet húzni fel a gubát a hordón átfektetett rácsra, de úgy intézni a hajtását, hogy a gubából kicsurgó lé mind a hordóba csurogjon vissza, s ne csináljon tócsát a katlan közt. Ez így folyt rendes munkamenettel, míg a guba szép fekete nem lett, ami szerencsés esetben 14—15 letétellel sikerült rendesen, de néha a húsz letétel sem hozta meg a kívánt, várt eredményt, ami bizony nagy erőbe, sok munkába és időveszteségbe került, melynek okát nehéz volna megmagyarázni. Sokszor a tudatlanság, sokszor a túlhajtott tudákosság, néha a nem is feltételezett rosszakarat. A jól sikerült munka nagy lelki-megnyugvást adott. Ha idő volt rá az így festett gubákat, ha a leve jól lefolyt a rácson, kihordva az udvarra össze lehetett rakni 4—5 napra egymásra, előnyére vált a színe tekintetében, ezzel szép fényt kapott. Ez azonban kevés alkalommal történhetett meg, mert az időt áldozni érte kár lett volna. így csak hányódott le a rácsról és ment mosás alá. A kallást megszakította bármikor a mosatás. Az üres kádakba hányatott bele 3—4, s addig mosta a víz, míg egész szép tiszta lett a víz, akkor kihúzgálva, segítséggel kétrét hajtva rakatott fel a karfára, hogy a víz jól kifollyon belőle,ami akkor már oly tiszta volt, akár a patak vize. Ekkor már kímélve is volt minden szennytől, piszoktól, s lehetett rakni a szekérre, hogy hazaszállítva a szükséges szabás, varrás, s begallérozás után értékesíttessék. Ez a kallóbeli munka csinálta az igazi jó gubát. A víz, ami a kallás alatt nem csak megforrasztotta, összeavatta a megszőtt szövetet, de ki is finomította. Az a négy-öt napi forró festéklé még hathatósabb előnyére vált a kallásának, s ezzel a tartósságának is. Ezért volt híres és elismert mindenkor a jó debreceni guba. Szükségesnek tartom feljegyezni a jó rend fenntartását miként kívánták az elődök, s mint tartották meg végig az utódok is, mivel írott törvényben voltak, amelyet minden társulatba, — elébb céhbe — belépő tagnak felolvastak. Saját kezűleg alá kellett írniok, amivel elkötelezték magukat annak megtartására. így a kallóban levő törvények is szigorúan betartandók voltak. Bárki, ha még nem volt a kallóba, először ment oda, első vasárnapon istentiszteletet tartottak, ami kötelező volt, ha már hárman-négyen összejöttek. Ez egy fennálló ének, égy könyörgés-olvasás, négyöt énekvers elénekléséből állott, s utána az ott levő törvény-szabályok felolvasása következett. Ha valakinek valami észrevétele volt, amit helytelennek tartott, előadta —, s ha csakugyan szabálytalanság volt, olyan, ami büntetést is érdemelt, azonnal meg is hozták rá a törvényt, sőt maga kérte a bűnös, hogy ott tehessen eleget, haza ne íródjon a társulathoz, mert az súlyosabb lesz. Máskülönben, mint fentebb említettem, a főbb pontok kifüggesztve voltak, ún. kallásnál a jogos szeren kívül többet kallani, festésnél a vizsgálatot elmellőzni, a tűzifát égetve a vasalón hagyni, más fájához hozzányúlni, este 9 órán túl a kallón túl kimaradni, istenkáromlást követni stb. mind büntetést vont maga után, ami ellen nem volt fellebbezés, az akadékoskodó előtt ott volt a legfőbb büntetés, nincs helyed a kallóba. Ezzel be is tudták tartani a törvényt, a jó rendet, míg virágzott az ipar. A múlt század végén saját kallóhelyet szerzett a társulat, ott egyes rendelkezések a kor és körülmények hatása alatt változtak. Lehetett templomba is menni stb. magyar emberek között voltunk. Kitört a világháború, a munkás kezek a haza szolgálatába vonultak. A gyapjú zár alá vétetett, a közlekedés fennakadt, nem gyűlt már össze a guba a kallóba, hol a magam korású emberek gyengének bizonyulnak, még ha itthon el is tudna csendesen, lassan dolgozgatni, ott már gyenge, fiatal erő nincs, így végnapjait éli. Az a pár ember 155