A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Béres András: Adatok a debreceni gubásmesterséghez

Még hátra levő munkák .- A szövőről levágott darab gubákat be kellett kötözni, vagyis az átvágott kötözőt páros szálával bekötni, a vicpár egy szálnak számít, a páros szálon úgy húzni le a görcsöt, hogy minél szorosabban a tövére húzódjon, majdnem bele a posztóba, mert ezt a kallóban a víz próbára teszi. A bekötött gubadarabok felrázatnak, fésülés alá kerülnek. E célra van fésülő tábla, ami oly széles, hogy a legszélesebb guba is könnyen megférjen rajta, hosszúsága tetszés szerint. így rendesen négy szál deszka két keskenyebb deszkán — ami lábául is szolgál — úgy van egymás mellé szegezve, úgy néz ki majdnem, mint iskolai fatábla, felül fogakkal, a deszka elébe vert szegekkel —, mire a gubadarabok a lógós széli oldaluknál fogva akasztatnak fel, s így a körömpővel előbb gyengén lesimítva — mintegy kibontva — aztán ritkább, e célt szolgáló körömpővel addig húzva, míg jön belőle. Ami jól bele nan ültetve, úgysem jön ki, de a szőr tövének a belerakásnál tisztának kell lennie. Ellenkező esetben ez is a kallóban bosszulja meg magát. A kifésült gubákat még a párjával összevarrni, bederekazni kell, s kész. A derekazásnál a két lábítós szél varródik össze rendes varrással, de vigyázattal, hogy a szőrt oda ne varrja. Természetes a varrásra kétszeres mellyik a használatos. Voltak, akik nem varrták, de a két egymáshoz való szél vicre fordult szálait váltogatva szedve fel a tűre, úgy húzták bele a kétszeres mellyékct, miáltal a varrás nem látszott meg, a guba posztója, mintha egy darabból készült volna el. Ezen munkával az itthoni munka egyelőre be is lett végezve, lehetett a gubákat szekérre rakni, s küldeni el, vagy menni vele a kallóba. Kallóbeli munkák Elsőben is megismertetnem kell az érdeklődő olvasóval, milyen az a kalló, hogy azért el kellett menni Debrecenből. Volt ugyan a régi időben Debrecenben is a Kondoros folyáson, közel a mikepércsi úthoz egy kis kalló, de az csak igen csekélyke teljesítménnyel működött, szegényebb sorsú kis-emberek vették inkább hasznát, rendesen dolgozó vagy dolgoztató mesterek szívesebben mentek a távolabb vidéken levő helyekre, ahol jobban haladhattak munkájukkal, fa is, ami sok kellett, bőven állott szükségletükre. A debreceni gubás társulatnak a régi időkben bérelt kalló helyei voltak. Volt Nagyváradon és környékén, a rézhegyek közt a mölki apátság Papfalvai uradalmában, Almaszeg határában kettő, sőt három is, ami éppen volt csak, míg több helyen vizi-malmok mellett szükségszerűiig, de a célnak megfelelő, s állandó jellegű, jó kalló helyek voltak építve, s hosszú időkön át használatban. Létesítésük helyéül a főszempont mindig a fa, mint tűzrevaló beszerzése, hozzáférhetősége és annak ára volt az irányadó. így volt a fent említett, röviden csak rézi-kallónak nevezett Papfalvai uradalomnak pár évszázadon keresztül összeköttetése a gubás céh és társulattal, s azon vidék oláh lakossága örömmel hozta az elkészített gubákat. Debrecenbe, hogy innen ismét teherrel menve haza, pénzkeresetre tehetett szert. Egész nyáron által jöttek-mentek, minden héten volt alkalom hozni-vinni, csak a késő ősszel már üresen mentek vissza, azt már tudták, de jól voltak vele. De az utak milyenek voltak, néhanéha rágondolni is rossz. Nem is akarom untatni a szíves érdeklődőt, mindenki elgondolhatja, a jártabb országutak milyenek lehettek még azon időkben, míg a természet gondozására volt bízva. Az emberi kultúra nem intézkedett felette. Ha költőiesen akarnám leírni, azzal kezdeném, erdőkoszorúzta bércek között, kies völgy ölében, ahol madárdaltól volt hangos a táj, kis folyócska csörgedezett a sziklákon alá, melynek rendes körülmények között szép, tisza vizében a beledobott pénzdarabot megkeltett látni, a neve Bisztra volt. Ott a rézhegyek közt, nagy Biharországban.

11 Ezen volt a kalló. Ahol a vízfolyás megengedte, ott mesterséges árkot-folyást vezettek belőle, a rendes folyást elzárva — felduzzasztottak, így kényszerítve a mesterségesen előállított folyásba, melynek vége legalább négy méteres vízeséssel van hagyva. Itten már fából, vastag deszkából alkotott vízláda áll a rá vagy hozzáépített zsilipekkel. Három zsilip függő csatornákká,], kettő és fél méteres hosszúságban, egyik oldalon a zsiliptől egyenesen haladva lefelé, a másik oldalon ferdén készítve úgy, hogy pl. a zsilip szélessége 45—50 cm, az alsó vége csak 20—25 cm-re szűkül össze a rákészített csatornának. Félreértés elkerülése céljából, meg kellett jegyeznem, hogy fentebb említett kifejezés, hogy egyenesen halad lefelé, nem azt jelenti, hogy függőlegesen, hanem a csatorna egyik oldala egyenes, mert a csatorna alsó vége a zsilip függőleges vonalától méternyi távolságba — amint kaörülmények kívánják — áll előbbre úgy, hogy 152