A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Béres András: Adatok a debreceni gubásmesterséghez

hogy a másik kéz a gyapjút a sodrás szerint tudja engedni. Aki jó sima belet tudott fonni, úgy járt az újjá a gyapjún, míg eresztette markából kifelé, mint muzsikusnak a húron. Aki a két kéz mozgását egyensúlyba tudta tartani, az tudott haladni és jó belet is fonni. Nem egyöntetű volt ez a munka sem, báránygubához finom, puha és vékony bél kellett, rakott gubához kissé teljesebb, vastagabb, míg a fürtös gubához vastag bél kellett, ami a jó fonónak nem volt feladat, de voltak, akik úgy gondolkoztak, hogy egyenesre vágja a borda, azaz: a szövés, még jot ban a kalló. A jó fonó munkás jobb kézzel alig avatkozott a bal kéz dolgába, hajtotta a kereket előre, kinyúlt az egy szál, míg a bal kar nyúlhatott, visszavágni a kereket, felhajtani a szálat az orsóra, mikor a jobb láb segítségét is igénybe kellett venni, hogy a feltekerés jól legyen, az orsó begyétől nyúlt a szál, ameddig nyúlhatott, s vissza, fel az orsóra, míg megtelt az orsó, akkor a karika segélyével az orsóról le lett húzva, vagy nyomva. Az orsó hegyét a földnek fordítva, a karikával nyomódott le, majd az orsót kivéve, visszaszerelve, lehetett folytatni a fonást, mostmár nem kellett a kezdővel sem babrálni, hagyhatott magának. Az orsóról lehúzott bél fenekén állva úgy nézett ki, mint egy kis boglya. Rendes súlya kettő fonttig terjedt, nagyobb már időpazarlás volt, s a hajtó idegnek sem használt. Ezen a keréken mellyéket fonni nagy gyakorlatot igényelt vagy visszafelé hajtott kerékkel, vagy keresztbe tett ideggel történhetett, de a fél kéz igazgatása nem volt megfelelő, csak ha guzsalyra köttetett fel a rokka, úgy is a nagy kerék által előidézett sodrással nehéz volt a bal kéznek rendes munkát kifejteni. Ügy, mint a belet fonni nem lehetett, annak balra ment a sodra, emezé jobbra. Ezért a fonó kereket csak a bélfonásnál használhatták. Az utóbbi időben erre a célra is készült oly megfelelő szerkezetű műszer, mellyel vígan és jól lehetett és szaporán is fonni. Megjegyzem még, hogy az orsóról lehúzott belet műhelybeli néven csutkának nevezték, melyből ha nagyobb tömeg készült előre, hármat, négyet összeeresztettek egy orsóra, s azt az összebomlástól megvédeni akarva, saját magából bekasornyáztak, azaz körül, meg körül áttekerték a szállal, egy az ide-oda rakás alatt ment volt az összebomlástól. így is jött sor néha. Máskülönben a motólálás volt nehéz, ha összebomlott. A motola 55—60 cm hosszú egyenes pálcika volt, több, vagy kevesebb számban. A fonott bél ezekre lett feltekerve. Ez a motólavetés, mert úgy nevezték, nem volt látszólag komoly munka, de gyakorlottságot igényelt. A pálcika végén három négy karikát tekert a munkás, hogy a mot óla vége nagyobb felületet nyerve, a rárakott bél jobban megálljon rajta. A motóla hosszában három-négy rátekerítés után a végén úgy tette a szálakat egymáson keresztbe, hogy végül a motóla hegyes és egyenlően sima kerek volt, így a szövőben a msllyék közt könnyen csúszott át, s nem kellett a letekeréssel időt töíteni, csak a végét fordítani, magától bomlott le hosszába, a két végét úgy is próbára tette a borda által való kitámasztása. Egy rendes vetett motóla karvastagságú volt, a szövőben úgynevezett egy elő lett belőle. Mellyék vetés A mellyék vetéshez való kellék, ún. vető karó, helyfoglaló terjedelménél fogva nem volt a műhelyben, künn az eresz alatt állott, ritkán levén szükség reá. Két faoszlop fogakkal ellátva, felül összekötő gerendával, úgyszintén alul is, de ném egész lenn, de szilárdan kellett állnia. Ez rendesen egy vég mellyék megvetéséhez készült. Egyik oldal oszlopon tizenhárom, másikon tizenkét foggal. így lett tizenkét gubára való. Hossza rendesen jó két méter. A felső kötő gerendán is volt egy fog, úgynevezett keresztes fog, ami arra szolgált, hogy a kezdetnél a mellyéket kétfelé ossza, benne egy /rereszMegyen ami a szövőre való feltételnél volt nélkülözhetetlen. Két gombolyag mellyéket két edénybe téve, hogy abban könnyen foroghasson, a két vég összeköttetik, s úgy kezdődik a vetés a szál keresztbetételével az ember mutatóujja a két szál között van, hogy egyenletesen haladjon, s hogy a szálakon képződhető sodrások, úgynevezett macskák —, kisimuljanak. így megy a vetés két szálával végig le, azitán megfordul felfelé. Ez az egyszer le és fel, vagyis a kezdethez való visszatérést nevezték egy járásnak. így jön a számítás a guba nagysága szerint 26—34 járásig, amit az alsó fognál, amelyen felfordul a vetés —, két szálával, vagy pár szálat olvasva egynek— tudhatta a munkás, mikor fejezheti be, amint óhajtotta a nagyságot. Figyelmet követelő munka volt ez azért, nehogy véletlenül úgy csapjon át egyik fogról a másikra, hogy a folytonosságot megakassza. Ez tanulatlan egyénnél nagy kellemetlenséget idézett elő. Magát értő ember könnyen túltette rajta magát, de némi hátránya volt a szövőre való feltételnél, mivel az a szál nem oly simán ment fel a többi között, mintha nem tévedett volna. Ha a vetéssel kész volt, felül a keresztest ki kellett jól 149