A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai

A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai* A magyar pásztorművészetben Tiszántúl, Debrecen környéke s ezen belül a Hortobágy külön helyet foglal el. A Dunántúl és Észak-Magyarország mellé nem utolsó helyen sorakozik fel Tiszántúl díszítőstílusa* mely elsősorban a Hortobágynak és környékének alkotó népi művészetét foglalja magában. Nem kétséges, hogy az említett tájak művészete alapvető különbözőségeket hordoz magán, melyeket különböző társadalmi és gazdasági tényezőkkel is magyarázhatunk. Más a dunántúli, északmagyarországi és tiszántúli ember lelki és gondolatvilága, de mások a táji adottságok és körülmények is. Míg a fában gazdag dunántúli és északi tájakon inkább a jól megmunkálható szálkamentes fafajták kidolgozását és a szarufeldolgozást találjuk, addig Tiszántúlon ä bőr megmunkálása, díszítése igen jelentős ; emellett ahogyan másutt, itt is ismert a szaru, csont és fafaragás is, sőt emellé egy újabb technika, a fa kiverése, vagy berakása társul, mely sajátos formájával, díszítményeinek újszerű stílusával szinte teljesen egyedülálló. Éppen ez adja meg jellegzetes vonásait, melyek fellelhetők és világosan megmutatkoznak a pásztorművészet debreceni, debrecenkörnyéki darabjain, valamint a hortobágyi pásztorok tipikus alkotásain. A pásztorművészet alkotásai között, a bőr és szarutárgyak mellett a pásztor kézbe való szerszámainak, karikásnak és botnak megmunkálása is egyaránt ismerétes, s bizonyos mértékben azonos technikát mutat. Meg kell jegyezni, hogy a Déri Múzeum néprajzi gyűjteményében nagyobb helyet foglalnak el a karikásostorok, mégis jelentőségénél fogva nem elhanyagolandóbb a velük azonos technikát mutató díszített pásztorbotok gyűjteménye sem. A bot nagyon ősi szerszám. Lényegében egyidős az emberrel. Századokon át fegyverül, terelő eszközül használta egész napjainkig. Bot szavunkat Bárczi Géza szláv eredetűnek tartja

1

; ez arra utal, hogy a szó átvételével egyéb hatásokat is vettünk át a szláv pásztorkodásból. A bot elválaszthatatlan úti- és segítőtársa a hortobágyi pásztornak.

2 Tréfásan kézbevalónak nevezi

3 s igen megbecsüli. Mégarra is gondol, hogy meg ne ázzon, mert tönkre megy, megrepedezik, színét veszti. Aztán pedig akár tűzre is hajíthatja az ember, vélekednek a pásztorok. Ezért szokták rendszeresen zsírral kenegetni. * Az 1. és a 3—24. képen közölt rajz Menyhárt József festőművész munkája. 1 Bárczi Géza, Magyar szófejtő szótár, Bp., 1941, 25—26. * Kovács László, Botpárgolás. NÉ. XXVII. (1935) 106; Béres András, Adatok a juhászkampó készítéséhez és használatához Hajdú-Bihar megyéből. Ethn. LXIV. (1953) 257. 3 Ecsedi István hagyatéka. DMA. NGy. 71, 75. 83