Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1942 (1943)

Jelentés a Déri múzeum 1942. évi működéséről és állapotáról - A múzeumi tisztviselők tudományos munkája 1942-ben. Gyűjtés, kutatás, megfigyelés, ásatás

32 Németh László másodmagával ,,Móricz Zsigmond" c. (Bp. 1943. Turul) könyvében. Egy órai alvás után két felvételt készítettem a csárda bejárata előtt álló íróról, aztán öt óra felé sétára indultunk. Utunkat a csárdától délkeletre eső víztároló medencének irányítottuk, mely alig 1 km távolságra fekszik onnan. Igen kellemes időben, távcsővel és fényképezőgéppel felszerelve, a víztároló medence nyugati védgátján sétáltunk lefelé. A hatalmas, 309 holdas víztükör, nádasaival és gyékényeseivel, meglepően szép tájképet nyújtott. A tavalyi nád és gyékény egybeolvadó világos sárga színfoltokat alkotott, mintha nem is növényzet, hanem ecsettel odafestett színek volnának. Az óriási levegőtérben és a víztükrön vadrécék, sirályok és cankók élték boldog világukat... A szél messziről dankasirályok éktelen rikácsolását hozta a fülünkbe... A Tisza felől vadlibák húztak ékalakban, kisebb csapatokban... Jobb felől a legelőről bíbicek szálldostak fel közeledtünkre, a medence vizéről pedig egy-egy csíkbogár röppent fel rendes esteli vándorútjára... Egy-egy nádiveréb is surrant a tavalyi nád közt, majd megriasztott, párba szakadt tőkésrucák emelkedtek fel hápogva. Az állandóan jegyezgető írót minden jelenségről pontosan tájékoztattam. Ez az ősvilág és környezete nagyon kedvére való volt! Csak az szomorította el, hogy a víztároló gátjának belső sövényfonása mentén százszámra libegtek a vizén a döglött halak, köztük 1—2 kilós pontyok és harcsafiak. Később megtudtuk, hogy a kemény tél vastag jégkérge pusztította el őket, nem jutottak oxigénhez, mert a lékeléseket későn rendelték el. Mind a víztükörről, mind a jegyezgető, távcsövező íróról több fényképet készítettem. Amint lefelé haladtunk a duzzasztógáthoz közeledve, egyre jobban lekötötte figyelmünket a vízi madarak lármája. Megállva hallgattuk az őshangversenyt, a sirályok ezreinek éktelen rikácsolását. melybe kacsahápogás, éles cankókiáltás is vegyült. Kerestük a hangforrást, merre tanyázhatik ennyi lármás torok? Messze, a belső síkvizeken, mint elhintett apró pehelytollak, fehérlettek a dankasirályok ezrei... Csak távcsővel lehetett őket felismerni, de a kiáltásuk mintha 100 lépésről hangzott volna, mert a vízfelület kitűnő hangterjesztő. Egyszer csak, mintha valahol a magasban lebegő karmester intett volna a jól begyakorolt énekkarnak, egycsapásra elhallgatott a zene. Mindkettőnknek csodálatosnak tűnt fel ez a hirtelen némaság! Móricz Zsigmond mohón jegyezte fel magának. A duzzasztómű közelében, mely a Hortobágy-folyó vizét nyomja a víztárolóba, megnéztük a tavalyi rizsföldeket. Mikor a gátőr házához.. értünk, egy fiatal kuvasz, a bekötő-csatorna másik oldaláról öblös hangon ugatott felénk. Kérdeztem az írót, megtudná-e ezt a kutyát úgy szelídíteni, mint a Rózsa Sándor embere, aki éjjeli viziteknél a legvadabb tanyai komondort is birkává szelídítette, hogy társai nyugodtan köthették el a jószágot. Derűs reámnézés közben elmondta az író az egész eljárást, amit a regényben nyíltan megírni nem lehetett. Szükséges hozzá