Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1942 (1943)
Figyelő - Kiss Lajos: A szegény asszony élete
92 másszor átélésnek, néha-néha szeretetnek neveznek. Emlékezem, akkor a „Szegény ember életé"-t az utolsó évtizedpár egyik legbecsesebb magyar néprajzi művének mondtam egyrészt azért, mert annak szerzője a valóságos éLt ismeretében, meglátásában, átérzésében minden kortársát felülmúlta, másrészt azért, mert azt, amit írt, nemcsak megfigyelte, hanem átélte, szerette, tehát abban önmagát adta! Valami újat és meglepőt alkotott! Nem száraz leírást és nem elvont bölcselkedést, hanem magát a tiszta, élő, eleven magyar Életet adta, az egyszerű, szegény emberét, akivel eddig senki se törődött, de akinek életével a Kiss Lajos könyve nélkül többé senki se foglalkozhatik. Mikor Kiss Lajosnak ez a forrásmű értékű, évtizedek munkájával készült igen becses könyve megjelent, már akkor tudtuk, hogy követni fogja egy második is, mely az előbbit kiegészíti, teljesszé teszi: A szegény asszony élete ! íme négy esztendővel utána ez a könyv is itt van előttünk! A szegény ember az asszonyával, a felhő az árnyékával, a madár a párjával, a virág az illatával, az öröm a könnyével, a szenvedés tisztítótüzével... ahogy együtt szokták járni a világot... Ezt az új könyvet csak itt-ott kell elolvasni, már is kiélezzük belőle ugyanazokat a megbecsülhetetlen értékeket, melyek a „Szegény ember életé"-nek sajátjai. Szószerinti ismétlésbe esnénk, ha most a „Szegény asszony életé"-t külön méltatásban akarnánk részesíteni. Ezt a könyvet sem kritizálni, ezt a könyvet is csak szeretni kell! Szeretni a rajongásig, mert ennek a gyönyörű alkotásnak minden parányi atomja magyar, kizárólagosan magyar! Ez a könyv és ehhez hasonló könyvek meg fognak bennünket tanítani arra, hogy elsősorban egyet szeressünk, egyet imádjunk, egyet becsüljünk csak : magunkat, fajtánkat, saját lelkünk termelte kultúránkat, a saját életünket, csak neveljük magunkat és neveljük gyermekeinket! A szeretet csodákat tud művelni! Varga Juci, a 8 éves libapásztor rosszhírű ember házához került. Félt ott szolgálni, éjszaka nem aludt s elhatározta, hogy megszökik. Kiss Lajos könyvének 30. oldalán ezt írja róla : „Másnap reggel, míg a gazda a tehenet fejte, kihajtotta a libákat a tanya háta mögé és Isten oltalmára hagyta őket, maga pedig elindult a város felé. Sokáig nem találkozott emberrel, csak a nagy labancos (gubancos, nagyszőrű) kutyák szaladtak elébe a dűlőutakon, ezektől annyira félt, hogy mikor 5—6 méter közel jutott hozzájuk, leguggolt és eléjük görönygyöket gurított,,,Ne bánts kis kutyám" — mondogatta reszketve. A kutyák nézték egy darabig, végre megunták és visszasomfordáltak a tanyába. A kis libapásztor ment tovább, míg a kutyák ismét útját nem állták. Ha megszomjúhozott, a lónyomból ivott, mert az útjába eső kutak ostorfáján nem volt veder. Végre is azt találta ki, hogy fejéről a keszkenőjét leoldotta, rákötötte az ostorfára, leeresztette a kútba és vigyázva húzta fel. A vizes kendőt csavarva ihatott egy-két korty vizet, így ért haza a messze pusztáról." Ne vegye senki túlzásnak, elfogultságnak, ha ide írom, hogy engem ez a pársoros leírás jobban megragad, mélyebb barázdát von
