Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1941 (1942)

Jelentés a Déri múzeum 1941. évi működéséről és állapotáról - A múzeumi tisztviselők tudományos munkája 1941-ben. Gyűjtés, kutatás, megfigyelés, ásatás

10 (a lábbók) is. Ugyanilyen veszedelmes, mély kanyarulat volt Kisarnál is, hol egykoron — állítólag — sok ,,tótot megöltek a sóért". Mert valamikor ,,sos lábbók" is járták a Tiszát. Délután távcsővel figyeltem a vízimadarak életét, majd barangoltunk a kertben, a környéken. A gátról láttuk a tarpai tornyot és a szelíden kéklő beregszászi hegyeket. A füzesben szedreztünk, néztük a ken der áztat ásókat, az almacsősz horgászó helyét, majd a kertben felkerestük azt az akácfát, melyre a Gabi egy elvadult kandúrt zavart fel és amelyből Szőke dohányzacskót készített magának. Az Évkönyvben közreadott leírásomat Móricz Zsigmond lapjában, a „Kelet Népé"-ben újra leközölte (1942 április 1. sz.). Egy kútnál, melynek ágasa élőfa volt, a gém végén, kölöncnek használva, olyan vasvedret láttam, melynek oldalán hosszában párhuzamos lyuksorok voltak belülről kiütögetve, a feneke pedig fakorong volt, középen négyszögletes lyukkal. Szőke egész történetet beszélt el róla, mely jellemző a szegényember leleményességére. Mikor a vasveder kilyukadt, gazdája szecskavágót csinált belőle, éspedig úgy, hogy ezt a kilyuggalt vedret tengellyel és hajtókarral látta el, mint a köszörűkövet. Akkor belehelyezte egy lerögzített nagyobb bádogvederbe, melyben a kisebbet egyszerűen forgatta és az élesszélű lyuksorok a két edény közé rakott marharépát szecskává darálták. Mikor elromlott a szecskavágó, a vedérből kútkölöncöt csinált, tégladarabot, gyephantot rakva belé. A szegényember úgy segít magán, ahogy tud és mindent felhasznál a végletekig. Búcsút mondva Ecsegszegnek, visszajöttünk a n.agy Tiszához, a gulácsi túrtői palajra, hol helyet kerestünk sátortanyánknak, szemben a balparti panyolai tölgyfaépítmény lelőhelyével. Az ásatási terv elkészítése alatt, alkonyat felé, a palaj mentén haladtam csónakommal, mikor a vízszéltől 1 méterre a homokon két kis lilét vettem észre. Begyükkel a víz felé fordulva, mozdulatlanul állottak. Négy-öt lépésre megközelítettük őket, de nem repültek el, hanem helyben maradva, egyszerűen hátat fordítottak nekünk és abban a pillanatban beleolvadtak a homok színébe (mimikri). Evezőmmel kopogtam, de csak fejőket forgatták hátra, fehér begyükből semmit sem mutattak. Alig tudtam őket a homoktól megkülönböztetni. Mikor a csónakom továbbhaladt, a lilék beggyel ismét a víz felé fordultak. Erre csónakommal újra megközelítettem őket és a két lile ismételten hátat fordított a folyónak. Bizonyos, hogy a mimikrit tudatosan alkalmazták velünk szemben. Kísérletezésem tovább akartam folytatni, de az odaszaladó kutyától felkerekedtek. Bizonyos, hogy a két kis lile (Charadrius dubius curonicus Gm.) alvóhelyül választotta a homokos lapály szélét. Az is bizonyos, hogy a víz felől kevesebb veszély fenyegeti őket, mint a szárazról, azért fehérlő begyüket és hasukat tudatosan a víz felé fordítva szoktak aludni, mert így a száraz felől szinte láthatatlanok. Éjjelre Panyolára tértem és másnap, augusztus 30-án kiköltözve, felütöttük sátortanyánkat a kiszemelt helyen.