Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (1938)
Jelentés a Déri múzeum 1937. évi működéséről és állapotáról - A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson. A VI. és VII. panyolai ásatás és a szamosmenti kutatóút ismertetése.
46 s napló minden pillanatban kezemügyében voltak. Az első hajó kötelessége volt mindig a legmegfelelőbb vizén haladni, hogy célszerű erőkifejtéssel a leggyorsabban mehessünk előre. Mindig a lassabb folyáson eveztünk, sekélyebb vizén taszítással, palajokon a csónak vontatásával gyorsítottuk az utat. Az első hajó legénységének egyik terhes feladata volt az élelemszerzés is. Zsírozóval, kenyérrel, fűszerrel stb. el voltunk látva, de hét örökösen mozgó ember kellő éllelmezéséhez naponta egy kis halpaprikás igen jól vágott. Derék munkatársaim már lejövetelemkor kiszemelték azokat az alkalmas partokat, hol kétközhálóval — a halászbérlő engedélyével — végigkutatták a vizet. Minden nap fogtak annyit, hogy délben, vagy este kitűnő halpaprikás illatozott a bográcsban. Kétközölésnél gyakran előfordult, hogy a belülmenő „elkottyant", azaz víz alá merült, azért erre a szerepre sugár termetével, acél izmaival a hatalmas Csiszár László volt a legvállalkozóbb. A kifogott harcsaporontyok megvizsgálása alapján, Szőke bácsi nagy halismerő szakvéleményét meghallgatva, leszögeztük, hogy a Szamosban a harcsa sokkal világosabb színű, mint a Tiszában, mert a Szamos vize zavarosabb, iszappal tele s így a napfény nem éri úgy a halakat, mint a tisztavizű Tiszában. Ezért a tiszai harcsa barna-feketés. A bográcsban már nem volt köztük különbség ! Fürkészve a partokat, több helyen a lágy iszapban vidranyomokat figyeltünk meg. A vízből kikapaszkodó állat víz szélén halad tovább és zsákmánya elfogyasztása után ismét a folyóba merül. Vidratanyát Kisar és Vásárosnamény között, a Tisza meredek partjában három helyen láttam, nyomát mind a Tiszán, mind a Szamoson több helyen. Néha előfordul, hogy varsába búvik a halász nagy örömére, 1 8 melyben, mire kivergődne, megfúl. Úgylátszik, a Felsőtisza és a Szamos hazánk legvidrásabb területe. Apáti felé közeledve, egy beöblösödő szakadt part előtt hatalmas örvénylő „forgót" láttunk. Sárga habfejek keringtek rajta. Az örvénylő víz ereje talán még a csónakot is megtáncoltatta volna. Szőke észrevette, hogy a forgóba egy harcsahorog volt kivetve. Az ilyen mély vizet szereti a harcsa. Orvhalászok „meszes gránátot" szoktak bedobni. Ez abból áll, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek. Hirtelen vizet öntenek rá, bedugják és a vízbe vetik. A felrobbant üveg a halat megöli. Minél beljebb hatoltunk, annál szebb és szebb tájak tárultak elénk. Gyönyörű partszegő füzesek tükröztek lépten-nyomon a zöld színek minden árnyalatával. A magyar ember megkülönbözteti őket. Ismeri a kecske-, kender-, parázs- és veresfű zt. A meredek partok alatt magánosan leső szürke gémeket -zavartunk meg. Elég közelre bevárnak. Bizonyára azt hiszik,
