Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (1938)
Jelentés a Déri múzeum 1937. évi működéséről és állapotáról - A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson. A VI. és VII. panyolai ásatás és a szamosmenti kutatóút ismertetése.
85 Ián láttam. Megnéztem a szamosparti rév-kocsmát, a révet, hol egykoron kenderkötélen járt a hidas. Számos tájszót és szólásmódot gyűjtöttem. Máté Károly 80 éves panyolai magyar házában egy igen öreg élésládát mutatott. Kezefején hatalmas hólyagdaganat volt, rajta akácfalevél és a bábaasszony selyemcérnát húzott rajta keresztül. Máté szerint az ilyen daganatra jó a pokolfű és az acsalapú is. Utóbbiból mutatott, a Szamosparton szedte. — Máté Gusztáv és István (fl937) panyolai öregek még guggolva pihentek. Órákig el tudtak guggolni az utcai kiskapu előtt, vagy a ház tornácán. 1 6 Mire e sorok nyomdába kerültek, Piros Gábor már elköltözött az élők sorából. Elbeszéléseit, kiszólásait, pajkos és igen jellegzetes élményeit Naplóimban megörökítettem, s őt magát többször lefényképeztem. Típusa volt a józanészjárású tiszakerti révész-csőszöknek, annyi ember- és természetismerettel, hogy kár minden mondatért, mely lejegyezetlenül sírjába került. Furfangos eleven eszén csak az öreg Szőke Sándor, akkoron gulácsi mezőkerülő járt túl, mikor egyszer egy diófa odvából éjnek idején elszerkesztette tőle a féltveőrzött vadmézet. Leírását adtam a Déri Múzeum 1934-es Évkönyvének 101. és 102. oldalain. Piros G. azok közül való volt, akik lelkivilágukban még igen sok pogány elemet őriznek. Elbeszélései a „Zomok-kígyó"-ról, a szivárványról, a vakemberről és az aranybárányról, árvízi vadászatáról s hasonlókról, a természet erőinek gyakori megszemélyesítésével, erre mutatnak. Ebből a szempontból vetekszenek vele id. Szőke Sándor gulácsi halász és az én panyolai törzsfuvarosom, Bárányi Károly, ki falujának hírhedt alakja, akinek élete, gondolkozása, jelleme, tettei és tiszta pogány esze legalább is nyolc-tíz századdal ezelőtti állapotokra emlékeztetnek. A régi „tudós"-okról, akik megrontották az állatot, teljes meggyőződéssel beszél. A munkát nem szereti, de semmittevéssel a mezőn, folyóparton napokig elszemlélődne. Halászik, barkácsol, gyümölcsöt, gombát szed magának, de lováról sem feledkezik meg a máséból." Amit megeszik az ember vagy állat, azt lehet !" A tűz mellett elüldögélne mindennap, különösen ha kolompér van benne. Valóságos ősemberféle, de minden bizonnyal középkori magyar. 1 7 Itt említem meg, hogy Kónya Péter gulácsi munkásom elbeszélése szerint Jándon, a régi Tiszameder partján áll egy öreg ház, melynek mestergerendájára ez van írva : „Bivéri kapitány Itt ment által a Tiszán." Ez a Bivéri II. Bákóczi Ferenc kapitánya volt az elbeszélő szerint. Különben ezen a vidéken a nép szívében Rákóczi-kultusz él. Munkásaim sokszor emlegetik a „szegény bujdosót." legendákat tudnak róla s a fentiekhez hasonló helyi vonatkozású hagyományokról nagy tisztelettel beszélgetnek. így említettek egy nagy körtefát, mely alatt tűzhelyet találtak. A hagyomány szerint Rákóczi ott pihent utoljára. Szabó János nevű halászának adta azt a helyet. E helyen említem meg, hogy Csokonai Vitéz Mihály híre-neve Szatmárba is eljutott. Piros Gábor panyolai ember elbeszélte, miképpen prédikált Csokonai a juhászoknak. Ezek még bort is ígértek neki és mindent, amit a községben kap, csak prédikáljon. Csokonai így fejezte be beszédét : „Egy szóval paradicsom-alma (sic !) A juhásznak tanyája, Mert oda nem hallik A világnak lármája."
