Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)

Függelék - A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása - Tartalom

301 Csiramáié. Téli sütemény. A búzát február hónapban locsolgatják, addig míg csirát nem lök. Azután megdarálják. Kissé megtisztítják és egy fazékban pépszerűvé kavarják. Langyos helyre teszik, hagyják édesedni. Ezalatt egy tepsit zsírral, vagy olajjal megkennek. Vékony réteget töltenek bele és kemencében, vagy sütőben megsütik. Ha megsült, nagy kockára (10x10 cm.) feldarabolják. Megeszik. Ez ősi típusú eledel. Szegényember asztalán sokszor megkerül a debreceni erdőkön. Az ostya és ostyaliordás. Az ostya eredetileg holland sütemény, mely Német- és Franciaországban nagyon elterjedt. Németországból hozták be hozzánk. Tojás, cukor és liszt keverékéből készül. Két tüzes lap között vékony lapba öntik meg. Szokás a lapokat vanilliás krémmel, vagy csokoládéval tölteni. Ezt ostyabélésnek hívják. Az ostyasütő két 10x10 cm. nagyságú vaslap, melynek 70—80 centiméter hosszú vasszára van, melynek segítségével harapófogószerűen összenyomható és szétnyitható. Az ostyasütő lapok belső oldala alakokkal, virágokkal bőven tele van vésve díszített —. Némelyiken Krisztus a keresztfán van kivésve. Sőt a Déri Múzeum gyűjteményében van egy, melyen Debrecen város címere van kivésve. Ez azt mutatja, hogy az ostyasütés Debrecenben is divat volt a módosabb családoknál, de ma már úgy kiment a divatból, hogy nem is emlékeznek rá. Feltehető, hogy ez a tészta a kisebbségben levő katholikus családoknál volt elterjedve, a kálvinisták egyáltalán nem sütötték. A vidékünkkel határos palóc földön Istvánffy szerint még az 1870-es években is divatos volt az ostyahordás.

1 Ez a népszokás abban állott, hogy a falu kántora sok ostyát süttetett és a gyermekek karácsony-böjtös hetében elhordották a házakhoz. Egy kis vers kíséretében átadták a háziasszonynak, aki azt a tányért, melyen az ostyát vitték, lencsével, liszttel, mákkal, aszaltszilvával tele tette és úgy küldötte vissza a kántornak. Az ilyen ostyát nem ették meg, hanem a gazda kivágta belőle a Krisztus a keresztfán ábrát, egy cérnával az asztal felé, a * gerendára kötötte és ott lógott jövő karácsonyig. Divatos volt az ostyabélés. Egy XVIII. század végén kiadott címlapnélküli szakácskönyv így írja le : ,,A szilvát meg kell jó főzni, hányd ki a magvát, vagdald meg jól és vajban, mézben rántsd meg, szegfűvet, borsot bele. Azután rakd fel ostya közé és kadót-csd (liszből készült híg pép) csináld be, a szélit behajtogatva, azután vajban rántsd meg, add fel." 1 Istvánffv Gvula : Mátravidéki palóc szokások. Ethnográfia V. 124—5. 1.