Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)
Függelék - A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása - Tartalom
256 — Na egyenek, míg el nem hűl ! A család hozzá is lát úgy Isten igazában. Néhány perc és alig marad a tál fenekén. Csak zsíros szájak és kezek jelzik, hogy itt nagytakarítás volt. „De ha ebből egyszer megveri a gyomrát, hamarosan nem éhezik meg." Nagyon kedves eledel, de szegényembernek nagyon drága. Inkább húst eszik ezért a pénzért. Debrecenben csak tepertős-túrós galuskát esznek. Tejfelt a nép nem tesz rá, pedig gyakran főzi ! A szegényembernek nincs túrója, ő megelégszik, ha csak tepertő is van rajta. De kapornak mindig kell benne lenni. Szegény ember krumplihoz mindig jobban hozzáfér, legtöbb kapál is harmadába. Ezért a galuskát krumplival szokta összekeverni. Ez úgy történik, hogy a szalonnazsírban egy kis vereshagymát süt, parányi paprikát tesz bele. Az így felkészített forró zsírban teszi a főtt törtkrumplit. Ezt teszi a megzsírozott galuskára és keveri vele össze. Ez is pompás, de nagyon nehéz eledel. Azt hiszem ez az étel a katonaságtól terjedt el a nép között, mert ott főzték a magyar ezredekben szívesen a „grenadirmarsot". Ezt a tésztát a baka nagyon szerette, sőt mi tisztek is gyakran jóllaktunk vele. Érdekes, hogy a zsíros túrósgaluska után egy pár falat kenyérbelet esznek. Ez jó szájízt ad. A jobbmódú cívis, ha nincs túró a háznál, egy kis zsírban pirított prézlit tesz a galuskára. Ez így csak kényszerűség és nem szívesen főzik. Diót, mákot a galuskára nem tesznek. A galuska levét kiteszik hűlni, kenyérhajat, korpát tesznek bele és a disznónak nagyon jó eledel a sós lé. A csusza. Öreg tésztaétel. A vendéglői nyelven nyújtott, szaggatott, vagy kockára vágott galuskát értenek alatta. Túróval, tepertővel, sőt tejfellel jól megkenve. Ugyanezt mondja róla a nyelvszótár 1 és a Ballagi 2 szótára is. Ezt, a már általánosan elterjedt szót Debrecenben és vidékén nem is ismerik. Itt csak galuskának hívják. Mindössze pár öregasszonyt és embert hallgattunk meg, aki a szót ismerte és csusza alatt a Magyar Nyelv Szótárában megnevezett fogalomnak teljesen ellenkezőjét értette. Szerintük a csusza a felvert, kanállal kiszaggatott galuskának az a fajtája, melyet nem lével főznek, hanem ami a sósvízbe megfő, galuska szűrővel kiszedik, apróra vagdalt sós szalonnatepertő zsírjába rakják, jól megforgatják a zsírban, túrót, tepertőt raknak rá és úgy eszik meg. A felvert galuskát vidékünkön ma már így nem készítik, hanem néhány idős asszony még fiatal korából ismeri mint gyakori, jóízű, tápláló eledelt. 1 Czuczor—Fogarasi : A Magyar Nyelv Szótára. Pest, 1865. III. k. 1057. lap. 2 Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára I. k. 200 lap.
