Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)
Figyelő
57 megemlítem azt is, hogy a kitermelt agyagot használhatták nemcsak edénygyártásra, hanem ház-, kemenceépítésre és egyéb használati tárgyak készítésére is. Ami a különféle üregformákat illeti, tudjuk, hogy mind az őskorban, mind a jelen korban gödröt annyi okból ástak és ásnak. Állatok elhelyezése, lesőgödrök, vermek, csapdák száz és száz fajtája jöhet szóba a talaj minőségére való tekintet nélkül. így pl. többek közt gondoltam már arra is, hogy árvízjárta helyeken ásott gödrökben a víz elhúzódása után a mélyvízi halak visszamaradnak. De kérdés, volt-e az őskorban erre szükség? Tudja-e ezt valaki régészetileg bizonyítani? Azonban ezúttal is hangsúlyozom, hogy a tócóparti és ahhoz hasonló méhkasalakú üregek nem valamely célra ásattak, hanem a kitermelt anyagnak üresen maradt helyei. Tehát nem az üreg nyerése volt a cél, hanem az abból kikerült anyag kellett valamely célra. Ez annyira helytálló, hogy az üreget, mint feleslegest igyekeztek szeméttel betölteni, vagy ha ezt nem tették, mint többé nem gondozott gödröt betemette maga a Természet. Ha pedig a méhkasalakú üregek homokos vagy törmelékes talajból is olyan nagy számmal lesznek ismeretesek, mint az agyagtalajból, akkor hajlandó leszek az elmondottak szerint nem agyagbányának, hanem általánosságban földbányának nevezni ezeket az üregeket, de semmiesetre sem lakásnak vagy élelmiszerraktárnak. Másrészt csalódtam a várt lehetőségeket illetőleg azért, mert biztosra vettem, hogy elméletem például a szegediek részéről — akik nálunk talán a legtöbb méhkasalakú üreget tárták fel, a lakás-elmélet malmára hajtván a vizet —-, 100%-os visszautasításban fog részesülni. Azonban elméletem — úgy látszik — annyira az igazság jegyében áll, hogy a szegediek a kortársi tradíciók rovására 50%-os megalkuvásra ereszkedtek : azaz elismerték, hogy a debrecen—tócóparti méhkasalakú üregek lehetnek agyagbányák, de azok a szegediek mégis csak lakások. s. /. * * * Mikor kezdődött Debrecenben a kalapviselés? Ki gondolná, hogy ennek nem sokkal több másfélszáz esztendejénél. — Pedig úgy van, hogy szavahihető följegyzés szerint kereken másfélszáz évvel ezelőtt hagyták el tömegesen debreceni elődeink a magyar ember ősi fejtakarójának, fővegének, a süvegnek viselését. És valami százhetven esztendeje, hogy először az úri rendek, azután a köznép fiai, Debrecenben a külföldi akadémiákról hazajött prédikátorok, professzorok példájára, országszerte pedig Bécset majmolva, megkedvelni kezdték a német kalapot, amely főképpen abban különbözött a süvegtől, sapkától és a szintén magyar kalpagtól, hogy karima
