Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)

Függelék - Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken - Tartalom

"233 onnan. Kunyhóikat rendesen valaminek szárazulatán állítot­ták fel, ha ilyet nem találtak, az ingó lápon is ellaktak. A kó­lóra vagy zsombokokra építkeztek. A lápokon három-négy ágú tapogató bottal óvatosan járt. Ezt a járást maga sem nevezte menésnek, hanem lábadozásnak. A határt járó hivatalos egyéneknek, úri vadászoknak, nádvágó parasztoknak jó és megbízható vezetői voltak. 6 8 Ősi soron szabad emberek voltak. Közszolgálatot nem teljesítettek, adót nem fizettek, rendes munkát nem végeztek. Nem nagy becsületük volt a megye előtt. Ugyanezt állítottam már egy évtizeddel ezelőtt és állítom most is a nádi, lápi ember­ről. Ilyenekkel én még találkoztam a Bodrogközön, az Ecsedi­lápon és a Sárréten. Nem leli az ilyen ember a helyét, nem fogja a hely otthon. Megyén, kóborol a réten, a lápon, keres és min­dig talál valamit. Tehát a pákászás nem foglalkozás, még kevésbbé hasznos foglalkozás, mint inkább állapot volt. Folytonkeresgető, szimatoló, kutató embert jelentett. Hogy az ilyen ember vizek közelében halászattal, csíkászattal is foglalkozott, azt lakóhelye és kutat­gató természete hozta magával. Azonban még így sem ez volt a főfoglalkozása. Nyugtalan kereső természetének a vadászat felelt meg legjobban. Felkeresni a vadmadarak fészkeit, ki­rabolni, a felnőtt madarakat a vizén és a lápon, a nádasban egész na]) hajtani, ez volt az ő fő eleme. A hatóságok nem szerették őket, maguk is kiközösítették magukat a társadalom­ból. De szegénységükben szabadok és gondtalanok voltak. A nádvilág táplálta, óvta őket. Kitűnő vezetői voltak a vadá­szoknak. Talpig becsületes embereknek ismerte és emlegette a letűnt kor világa őket. 6 9 Kitűnő vadászok voltak egytől-egyig. Ha halat fogtak, vészt építettek, tapogatóval lábolták a kisvizet. Versét, csík­kosarat raktak ki. A hálóból csak a merettyűt használták. Járművök a nagyon hegyesorrú csónak volt. Hajlékuk a nádból, hínárból rakott kunyhó. Osváth Pál a régi bihari nádasokról megemlékezve, azt mondja, hogy a halászok kettős tarisznyát viseltek, melynek egyik fele elől a mellen, másik fele pedig a háton csüngött, * ennélfogva átalvetö-nek nevezték. Rendesen azonban ez az egyszerű nép vagy kecskeszőrből készült szeredást, vagy házivászonból készült zacskót hordott, mely utóbbit bakó-nak nevezett. 7 0 6 8 Györffy id. m. 35—37. 11. Dr. Györffy István Nagykunsági Krónika 2., 31., 1. Ecsedi István : Poros országutakon. Debrecen, 1925. 10. és 107. 1. 7 0 Osváth Pál.: Közbiztonságunk múltja és pandurkorom emlékei. Budapest. 1905. 34. 1.

Next

/
Thumbnails
Contents