Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)

Függelék - Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken - Tartalom

"231 tölti ki a kasok közét. így hagyja napokig. Ha a kasnak nincs füle, a karót egy dróttal köti a kashoz. Az így lerakott kasokat naponként kétszer : hajnalban és a délesti órákban, lehetőleg naplement után megnézi. Sorban felhúzza a karókat, kiemeli a vízből a csíkkast, felfordítja szájával lefelé, kihúzza a farából a csóvát, belenéz, ha van benne valami, kiönti a ladikban elhelyezett kosárba. Nyüzsög a sok vergődő csík a vesszőkosárban. Vergődésében habot ver. A habzó csíkok közt apró hal, sok csíkbogár mászkál. Ezután a csíkász a kas farát a régi csóvával újra bedugja. A karót a kas fülén újra átszúrja, leereszti a vízbe és a karót a mély sárba erősen leszúrja. A ladikon a másik csíkgáthoz megyen. így tart ez napokig. A csík az időjárás iránt nagyon érzékeny. Ha egy kicsit lehűl az idő, nem mozdul, ekkor a fogás kevesebb ; ha jó idő jár, megindul a csík, sokat fognak. A csíkért megjönnek a kupecek és kofák. Szűrik-mérik a csíkot a vesszőből font csíkszürö-kön. A szegényember maga viszi a piacra. Ketten viszik a dézsát, néhány fillérért adják mérőnként. Kedvelt téli eledel a vizek mellett lakóknak, de csak húsvétig, ekkor már ivik és büdös. A Tiszamentén nagyobb mértékben a katholikus lakosságnak kedvelt böjti eledele. A protestánsoknál nincsen böjt, nem is nagyon veszik. A pákász és a pákászat. A pákászatot, mint foglalkozást nem ismeri a debreceni, általában a tiszántúli nép. Sőt a pákászt úgy ismeri, mint aki semmiféle komoly munkára nem alkalmas, hanyag, szédelgő, munkakerülő ember — „Halaggyatok mán, ne pákásszatok össze-vissza !" •— mondja ma is a debreceni öreg gazda a cselédeknek. — Meddig púkásztok még ? ! — mir nem mentek dogotok után? ! — kérdi az erre-arra támolygó emberektől bosszúsan. Elpákásznak ezek itthon Isten napig — feddi fiát az öreg. Ereggy mán szójj neki ! — olyan pákászó ember a ! Ez a néhány 'feljegyzett mondat is mutatja, hogy a pákászfogalom a semmittevést, kutatást-keresést fejezte ki a debreceni nép nyelvén. A régi irodalom is támogatta ezt a felfogásomat. A Magyar Nyelv Szótára 1870-ben így írja le a pákászt : A tiszamelléki Sárréten pákászoknak nevezik azokat az embereket, kik folytonosan a réten és a rétből élnek. A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után