Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)

Függelék - Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken - Tartalom

227 felül zöld, üde tenyészet van. A rothadó fekete anyag új életet teremt magából. E felső réteg alatt vastag vízréteg van. Ha árad a víz, emeli a felső tőzegréget, ha apad a víz, leszáll a tőzeg. A víz alatt vízhatlan agyagréteg van. Magyarországon jellegzetes lápi terület az Ecsedi-láp 100,000 kat. hold területe. Mély föld, melyet a Kraszna és Szamos árvizei töltöttek meg. Most mindkét folyó le van csapolva. Kiapadt a lápi víz és a tőzegréteg az agyaghoz ragadt. Kisebb lápok a Körös folyásán a Sárrét, a Latorca, Ung vidékén a Szernve-mocsár, a Bodrog közén a Pallagcsa. Sorsuk ugyanaz : az elmúlás. A felső tőzegterületen a hinár itt-ott megszakadt, nyílt víz lett. A nyílt vizet lápikút-nak nevezte a halász. Máshelyt rengett a láp az ember alatt, ha valamivel átszúrta az ember az egy-két méter vastag tőzeget, friss vizet ért el. Ha egy csapat marha a lápi kúthoz ment inni, a láp lehajlott a súly alatt és a víz csakhamar felvette a jószágot. Még ahol nem szakadt meg is a tőzeg, sok helyt csak ritkásan szőtte be a vizet a hinár és a lápon járkáló lába beleszakadt a mélységbe. Ezt elkerülendő, a lápi ember mindig két-három ágú lápi bot-tal járt. Ezzel előre tapogatott és így biztosabb volt az átkelés. (XIII. tábla 7.) A lápok sajátos fajtája az ingó láp. Nagy darab nádas területek nem voltak lerögzítve. A hosszú, nagy szél addig nyomta, hogy lecsúszott a vizén messzire. Ha most egy ellenkező irányú szél támadta meg, visszaúszott régi helyére. Az öregemberek még sokat beszélnek az ingólápról, de a vízszabályozás most már mindeniket lekötötte. Ezek a lápok valóságos eldorádói voltak a réti csíknak (Cobitis fossilis. L.). Most jött a csíkhalász, vagyis a csíkász. Hozta a csíkkas-t, vagy mint ő nevezte : csíkkosarat. Vesszőből font urnaalakú kas egy versekkel. Lápmetsző-ve 1 vagy lápvágóval átvágta (XI. tábla 4. és 5.) a tőzeg felszínét, bedugta a kas végét és az így keletkezett lápi kútba belehelyezte a csíkkast. A csíkászatról Herman Ottó a Magyar Halászat II. kötetében 476—485. lapokon ír. Inkább hangulatos cikk, mint néprajzi leírás. Nem sorolja fel a csíkász eszközeit, kunyhóját. Nem rajzolja meg, még körül sem írja a csíkgátat, mely pedig ősi volt és nagyjelentőségű a vész megértéséhez. Én utána néhány évtizeddel az alábbiakat tudtam meg : Szatmár megyében az Ecsedi-láp környékén a csíkászok csíkgátakat építenek. Jégelmenés után a csíkgödröket, ahova télen a csík megbújt és örökös mozgásával kinyalta a jeget, csíkgátakkal rekesztik el. A csíkgát készítése erős munka volt. Gallyat, rőzsét hordtak, hosszasan beletaposták a ganét, szalmát, míg a gát felül nem ért a vizén. A gát nem volt összefüggő, hanem rajta nyílások voltak hagyva. Ide tettek egy csíkkosarat, 15*