Ecsedi István – Sőregi János: Jelentés a Déri Múzeum 1932. évi működéséről (1933)

Függelék - Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon - Tartalom

209 ahol a vége kifelé karikába hajlik. Ennek a fülnek a hossza 11 cm. A penge mindkét oldalán két, egymásra háttal álló, hyperbolaszerű, pontokkal kivert díszítés látható, melyet mesterjegynek kell tekintenünk (52. ábra.) Korát csak becsléssel lehet megállapítani. Űgv sejthető, hogy a XVI. századból származik. A debreceni Nagyerdőn találták. Tikos Béla erdőfőmérnök ajándékozta a Déri-múzeumnak. Leltári száma IV. 36—1927. A lesővadászat. A lesővadászat lényege benne van a szóban magában. A vadász ráles a vadra. Lesben áll, vagy lesben ül. Tetteti, álcázza vagy elrejti magát és kellő pillanatban rácsap áldozatára. Aktív vadászat ez. Ma is gyakran alkalmazzák. Ütövadfogás. A leső vadászatnak legősibb faja az ütővadfogás. A vadász eldugja szerszámát. A hosszabbakat hátához támasztja, a rövidebbet zsebreteszi. Andalogva megy áldozata felé. Még a figyelmét is elfordítja látszólag. Mikor a célhoz ért, vlőrántja fegyverét és elejti a vadat. Nemcsak nagyon régi, hanem nagyon egyszerű is. Legrégibb eszköze a kő és a fa. A mai egyszerű ember éppúgy, mint primitív őse, a kőkorszakban, felkap egy követ vagy egy göröngyöt és az udvaron vagy a szérűn szemecskélő galambok közé hajítja, ha szerencséje van, talál is. Ez a kővel való hajingálás. Ha egy darab fa van közelében, azt az alant szálló liba vagy galamb felé vágja. Ilyen „keresetlen fá"-val üti el a nyulat, „hajító fát" vág a galamb után. A „hajító fa" mindig keresetlen fa, vagyis olyan, amilyen az ember kezébe vagy elébe akad, nem előre elkészített, sőt faragott fegyver, melyet az ember magával hordoz. „Nem ér egy hajítófát sem", mondja a magyar ember, ha leakar becsülni valamit. Ez az értékmérője az eszköznek. Az utasember botjával üti le az előtte felröppenő madarat, a felrebbenő vadat, vagy üti kapóra a „disztó firget" (pocok, ürge, hörcsög). Bottal üti el a nyulat is. Nagyon jó vadfogó fegyver az ostor is. Ostorral üldözi a fáradt vadat, addig, míg el nem veri. Ezt „ostorfutás"-nak nevezi. Ostorral veri el az emlős állatot is, ha beéri. Különösen a kisebb mezei állatokat szokta elverni ostorral. Az elütés és elverés fogalma közt az a különbség, hogy az elütés alkalmával egy ütéssel üti el az állatot a bottal, míg az ostorral azonban többet kell rácsapni, míg elesik. Az ütővadfogás nagy ügyességet és jó szemmértéket kíván ; mert ha elhibázza, a vad elmenekül. 10