Kállai Irén – Sándor Mária szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 12-14. (Berettyóújfalu, 2009)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Kolozsvári István: Egy bihari falu építészeti hagyományainak átalakulása a XX. században - Pocsaj népi építészete és változó faluképe

elterjedésében igen érdekes és feltűnő különbség, hogy a román nagy gazdáknál jóval korábban és nagyobb számban jelent meg a deszkapadló, mint a magyar házakban, holott egyéb építészeti jelenségeket, külsőségeket jóval tovább megőriztek. E padló egyik legnagyobb előnyeként tartják számon - „tisztább" felülete mellett -, hogy a pallók alatti homok télen felveszi, majd sokáig tartja és adja vissza a kemence vagy kályha melegét. Pocsaj népi építőgyakorlatában ismert volt a téglapadló is. Rendszerint közönséges, egymás mellé, homokba rakott téglákból készült, nagy ritkán különleges sokszögletű kiképzést is nyerhetett. Konyhák, kamrák, tornácok burkolására használták, mivel ezek voltak a leginkább igénybevett helyiségek, így elsődleges szempont volt a tisztántartás könnyebbsége. Sok szegényebb család is, akiknek egyébként nem volt módjuk téglát vásárolni, a konyha leburkolását igyekeztek elérni. A tégla lerakása után az új padlót néhányszor alaposan felmosták, mindaddig, míg a felmosórongyot megfogta a vörös téglapor. A rendszeres mosás következtében a téglafelület szinte tükörsimává vált. A 40-es években kezdett terjedni az öntött cementbeton burkolat, mely szintén a konyhában, a kamrában és a tornácon bukkant fel először. A kavics-, sóderalapú beton tetejét finomabb - nemritkán színes, többnyire bordó - anyaggal húzták el. A vörösre, bordóra festett betonnal nem titkoltan a téglával való hasonlatosságot kívánták előidézni, mert a tégla a sokáig nemesebb burkolatnak számított. Ezekkel egy időben jelentek meg a Mózer-telepen különféle ipari előállítású szilárd burkolóanyagok. A szintén cement alapú, préselt, szemcsés mintájú lapoknak az 50-es, 60-as évektől egyre több változata jelent meg, melyek a lakházak szinte mindegyikében megjelentek valamely helyiségben. Ezek lerakását kizárólag kőművesek végezték. A 70-es évek végére, 80-as évek elejére tehetjük a linóleum megjelenését a padlóburkolásban. Megjelenését követően viszonylag gyorsan elterjedt, hiszen igen hamar az egyik legolcsóbb megoldássá vált, emellett többnyire egy - méretre vágott darabban, egyszerűen le lehetett rakni. Napjainkban is kapható, és mintavilága egyre látványosabb. Vannak köztük egyéb, nemesebb burkolatimitációk (tégla, különféle járólapok, parketta, hajópadló stb.), illetve a legegyszerűbbektől a legabsztraktabbakig mindenféle színű és mintájú. Ez talán az egyik legvisszásabb megoldások egyike, ugyanis az előbbi, praktikusnak tűnő tulajdonságai mellett sok gondot okoz, ugyanis semmiféle szellőzést nem biztosít. Kezdetben főként a még leburkolatlan földpadlók lefedését igyekeztek vele pótolni, ami legtöbbször annyiból állt, hogy leterítették a helyiség földjére. Alatta aztán hamarosan benedvesedett a föld, és megjelent a penész. A földpadlókon túl például ezzel próbálták eltakarni, megújítani a már elhasználódott burkolatokat, vagy akár „melegebbé" tenni a rideg kövezetet. 216