Módy György – Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 8-9. (Berettyóújfalu, 2001)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Gráfik Imre: Építészeti hagyomány - változó falukép - a falu jövője (Kelet-magyarországi esettanulmány)

hogy napjainkban még felkínálkozik a lehetőség: a néprajzkutatás feltárhatja a magyar falukban a hagyományos elemek együttélését az új adottságokkal: a tradicionális örökség, mentalitás összeütközését a megváltozott feltételekkel és szükségletekkel. S mindezt tegye annak érdekében, hogy mind a társadalom, mind az egyén számára segítsen tisztázni: mi az, amire a hagyományból szükség van, mi az, ami tovább vihetőmenthető, s mi az, amit mindenképpen fel kell váltani a társadalom fejlődése érdekében. Ennyit elvi-elméleti alapvetésül, mint szemléletünk meghatározó formájáról. Elöljáróban röviden az ismertetésre kerülő kutatásról, a vizsgálat megindításának körülményeiről, s a konkrét adatfelvételek gyakorlatáról kívánunk tájékoztatást adni. E sorok írója 1971-ben kapcsolódhatott be az országos, központi Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre), előbb csak Dél-Tiszántúl, később Tiszántúl tájegységének munkálataiba. A tájegység tudományos telepítési terve alapján az épület-kiválasztási, majd berendezési téma- és tárgygyűjtési munka során, a terepbejárások és gyűjtőutak révén olyan mennyiségű és változatos információkkal kerültünk szembe, melyek több vonatkozásban megingatták a terület népi kultúrájára vonatkozó, korábbi szakirodalmi ítéletek hitelét, s egyidejűleg felerősítették az egyes esetek, a variációk jelentőségét. HajdúBihar megye, Békés megye, Csongrád megye és Szolnok megye tiszántúli területén mintegy 432 településben végeztünk helyszíni terepmunkát. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum követelményei szerint, kijelölésünkre több mint 200 objektumról műszaki felmérést készíttettünk. Átnéztük az Országos Műemléki Felügyelőség e térségre vonatkozó teljes felmérési dokumentumát. A telepítési tervben szereplő objektumokra (az alternatív változatokkal együtt mintegy 50 telekre ill. építményeire) vonatkozóan néprajzi témagyűjtést végeztünk. Az ily módon kapott ismeretanyag jogosít fel bennünket arra, hogy túl a konkrét adatok értelmezésén, általános következtetések levonására is vállalkozzunk. A vizsgálatok, az adatfelvételek során betekintést nyerhettünk a tiszántúli faluk, egykori mezővárosok, települések ill. népességük életének alakulásába is. Tapasztalataink arra utalnak, hogy a Magyarországon 1971-ben jóváhagyott országos településhálózat fejlesztési koncepció ellenére - az ország egészét tekintve ugyan a települések kisebbségében -, de nem elhanyagolható mennyiségében nem lehet megnyugtató perspektíváról beszélni. Berekböszörménybe (Hajdú-Bihar megye, berettyóújfalui járás), 1974-ben jutottam el először. A faluban a hagyományos épületállomány nagyobb az országos átlagnál, s felülmúlja a nagytáji (alföldi) átlagot is: 72%: 59,6% ill. 96%: 90%. A település esetében kitapintható az a feszültség is, amely a falu egykor volt és jelen státusa között fennáll. A falu első említése 1292-ből származik, s a település 1496-ban mezővárosi rangot kapott. A török hódítás után 1760-ban újra vásártartó jogú mezővárosként említik. Lakosainak száma fokozatosan emelkedett: 1774-ben 1578, 1828-ban 2551, 1881-ben 3000, s 1900-ban 3340 fővel tetőzött. Ezzel a történeti múlttal szemben az I. világháború befejeztével a falu több szempontból egyre hátrányosabb helyzetűvé vált. A trianoni béke következtében mintegy 3000 kat. holddal szűkült a falu határa. Elvesztette korábbi természetes nagyvárosi (Nagyvárad-Oradea) orientációját, melyet csak legújabban pótol vala62