Módy György – Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 8-9. (Berettyóújfalu, 2001)
IRODALOMTÖRTÉNET - NYELVÉSZET - LITERATURGESCHICHTE - Tódor Györgyné: Nagy Imre költészete
S így válik a címben jelölt máglya fogalma ambivalensé, mert egyrészről pusztító, hisz elégeti, ami szép: másrészről meg építő, mert a „máglya" tüze tücsökáldozat árán csinál „égő" éneket, amely alliterációs szókapcsolat fokozza bennünk az akusztikai, zenei hatást, s így hoz az ember szívébe „egy percig" „még nyár"-t is ... A vers íve itt jut a legmagasabb pontjára. Innen tovább lefelé hajlik egészen a zárásig, míg csaknem az utolsó sorban az ég felé röppen a vers hangulatát jelölő ívvonal. A második egységben (4-5. vsz.) - tökéletesen azonosulva a természettel - végső búcsúztatóra érkezünk. A lázasan lelkes hang megtörik, helyette „mélabús" sirató hangra vált. Mintha a vers művészi íve is enyhén megtört volna. Az előző 3 versszakban a vers zenéje, konkrét képe, az elvont tartalom olyan szervesen illeszkedtek egymásba, hogy magas szintű esztétikai értéket volt képes létrehozni. A sorok végén a keresztrímelést ugyan megőrzi a költő, de az elénk tárt képek nem adnak lehetőséget a tudat ide-oda villózására. Azonban ez az egység is teremt új értéket: ez az emlék. A múlt ege Nagy Imre költeményeiben mindig szivárványosabb, mint a máé. A jelen szomorú, kiábrándító, mert pusztulást hoz, de a múlt ragyogása, a jövő tündöklése mindig értelmet ad a mának. íme a természet rendje: a tökéletes harmónia: Elpusztul a tücsök, hogy hamvadó teste termékenyítse a földet és „ Ott a mezőn kékebb szarkaláb nyílik majd a nyárban ..." A locsogó víg habokon úszó „kis ladik" a kócsagtoll, a halpaprikás, az ég felé szálló pipafüst meg a mese, a nádak hűs árnya, a béke csöndje gyermekkorának tündérvilágát idézik, amit már csak a mesék, a dalok csodával sűrűre szőtt szövete őriz. Más témában született derűs hangú költeményei is ennek a világnak a tündöklő képeiből táplálkoznak. ,, O aztán valóban a szépség koldusa volt, csak morzsák jutottak neki az örömből, mégis boldog derűvel vette számba őket, József Attila-i ártatlansággal tudott örvendezni az élet apró ajándékainak: a nyári égnek, a mező virágainak, a madárdalnak, egy pipadohánynak, egy békés vasárnap délutánnak, midőn a természetben élő ember szelíd figyelmével és rokonszenvével tekintett körül a táj mozgalmas életén,... szívében derű lakozott és szeretet, csendes boldogságra vágyott, türelmes emberséggel fogadta el sorsának ritka és tünékeny örömeit." 2 4 A nagyapáról írott versek között előfordulnak komor hangúak, sötét színekkel festettek, ezekben számot vet őseinek szomorú végzetével. A Holtak derese túllép a vers keretén, s szinte vándormotívumként lép elő újabb és újabb költeményekben. „Magát a tájat, a sárréti természetet is a pusztulás jelképes világának érezte, elhagyatott és reménytelen világnak. " 2 5 24 Ua. mint a 2. 328. 25 Ua. mint a 2. 329. 157
