Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

a paráznaság tényét büntették, hanem a vele kapcsolatos rágalmazást, káromkodást is. Különben közismert, hogy a törvényen kívüli házaséletet, a paráznaságot igen szigorúan ítélték meg. Vigh Pálnét ugyan felmentik, de Deczki Sárát kitiltják a városból. A társadalom egészét mindezen összezördülések ellenére inkább a rend és a béke jellemezte. A társadalom nyitott volt, Mindenki szinte mindent tudott a másikról: ki mikor mit mondott, mit csinált, h,ol járt, mije volt? így természetes, hogy a legapróbb ellentmondások is a törvény elé kerültek. Az élet zömét a hétköznapok megszokott monotóniája töltötte ki. A hétköznapok egyhangúságát azonban események egész sora tette változatossá, olykor izgalmassá. A jószágkihajtás Szent György nap táján, majd az őszi „szorulás" Karácsony táján szinte egy-egy hétre felbolydította a falut. Hasonlóan a tavaszi áradások s ezek elvezetése kollektív tevékenységet követelt. Számottevő társas összefogásra volt szükség az aratáshoz, főként a nyomtatáshoz, a széna hordáshoz, a szürethez. Mindez nem nélkülözte a szertartásos, ünnepélyes mozzanatokat. Évente négy alkalommal 2-3 napos kikapcsolódást vagy lagalábbis annak lehetőségét adták a vásárok, melyeket 1606 óta mindig megtartottak. Sokan eljártak Váradra, Debrecenbe, de más vásárokra is. A vásározók gyalog, vagy lószekérrel közlekedtek. Ilyenkor szokás volt, hogy ,,fel vették" a gyalogosokat, (108, 180) be-betértek az útszéli csárdákba, s élménnyel gazdagodva tértek haza. A jegyzőkönyvekből csak utalásokból értesülünk a szokásos egyházi és családi ünnepekről, „népszokásokról". Bizonyos, hogy vasárnaponként kötelező volt a templomba járás, ami ha nyűggel járt is — hiszen arra fel kellett készülni testben, ruházkodásban, lélekben — de újból és újból felébresztette az emberség, a társadalmi felelősség és a lélek elhivatottságának a tudatát. Hírt kapunk azonkívül a keresztelőkről. Bizonyos, hogy ilyenkor nagy közös ebédet adtak, amelyen tyúkot öltek, s amelyet minden bizonnyal mulatság követett. (45, 201/c) Nagy lakodalmakat is tarthattak, amelyekben lovaslegények is szerepeltek, este az utcasorokon tüzet raktak, puskaporral durrogtattak, pisztollyal lövöldöztek (amit aztán mind szigorúbb rendeletek tiltottak!) Nagyszabású halotti torokról is értesülünk. Kiss Gergely két „tavalyi" tinaja közül egyiket „levágták a torjára". Ez több mint egy mázsa húst adhatott, tehát bizonyára több száz résztvevő fogyasztotta el. (108) A jegyzőkönyvek nem emlékeznek meg több ünnepről. De szó van a disznótorról; megtudjuk, hogy „midőn Barcsa István sertésit megölték", munkásai is ott voltak. (12/a) Tehát a disznótor is társas munkaalkalom volt. Szó esik Karácsonyról, mely minden bizonnyal itt is hagyományos szokáshagyományok mellett folyt, s ismerték a kántálást, a Betlehemezést. Nincs ugyan szó róla, de a kendert nem fonhatták meg társas fonóka nélkül, s elmaradhatatlan volt az őszi kenderdörzsölő. (Mindezekről részletesebben írok idézett munkámban). Ha még ezekhez hozzávesszük a korábban idézett kocsmai mulatságokat, s a még nem említett egyéb társas ünnepeket, bizonyosra vehetjük, a falusi élet az emberi kiteljesedésnek számtalan lehetőségét adta a múltban is. A kemény munka és küzdelem mellett alig múlt el hét, hogy valami ünnepi esemény fel ne emelte volna az embereket a szellemi élet magasabb szféráiba. 201