Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

Mindenki törekedett arra, hogy legyen saját bora. Ezért már ebben az időben a Szigetre sokan ültettek szőlőt. Itt azonban nem valami jó minőségű bor termett ezért, aki tehette, valahol a bihari hegyek lejtőin, az Érmelléken szerzett magának kisebb szőlőbirtokot. Kiss Ferenc pl. „a Kovácsi Promontóriumon" (Hegyközkovácsi) 1714-ben „a háború után, amidőn az Országh haza szállott," „a parlagbul kivette és építette, kezelte, karókkal is felékesítette." A munkálatokra itt helyben fogadott munkásokat, kapásokat, akiknek egy napra 14 polturát, 2 napra 3 márjást fizetett. Azután ezt a szőlőt eladta az öccsének 18 forintért. (173) Nagy Mihály Gergely szintén a kovácsi hegyen örökölt szőlőt, míg Janó Mihálynak a bihari hegyen volt szőlője. (202) Az előbbi Kiss Ferenc Hodoson is örökölt egy darab szőlőt, de ennek absolutionalis levele elveszett. (219) A szőlő művelése az érmelléki szokások szerint történt. A faluból is többen eljártak ,,oda a hegyre dolgozni," így az ottani művelési rendszert tanulták meg. (100) A szőlőt télire elfedték, tavasszal kinyitották, azután megmeccették, az öröksíget elrakták, megkarózták. (Azután már csak kötözni, kapálni, karózni, kaccsolni kellett, mert a permetezést még ebben az időben nem ismerték.) (125) Kiss András és Jámbor Pál szőlőjüket közösen művelték, közösen fizették utána a dézsmát is (125) (Utaltunk rá, hogy 1692 után a Váradi Püspökség igényt formált a dézsmára, és ezt legtöbbször be is szedték. A dézsma körüli per csak 5 év múlva, 1738-ban dőlt el.) A szüret itt is vidám társasmunka volt, közös ebéddel, nótával, tánccal. A szőlőt „borzsák"-ban taposták, a mustot hordóba szűrték. Aki tehette, a bort pincében tárolta, ahol nem lehetett pincét ásni, ott az udvaron, a kamarában tartották. (152) A bort „iczével" mérték, legtöbbször belőle is itták. (Kovács Ferencz kiment Városunk Külső Csapszékére egy icze bor megh italára" 129) A kocsmában mért bort „pínzes bor"-nak mondták. Házilag használták a kulacsot és kantát is. (159) Ütonjáró ember tömlőben vitt bort magával. Varonyai János Hencidáról hozott egy tömlő bort. Szabó Pál azt állította, hogy a tömlő az ő juhának a bőriből készült, mivel a bőrön felismerte a juh jegyét. A tömlő tehát úgy készült, hogy a szőrt rajtahagyták a bőrön, csak magát az irhát készítették ki. (196) A bor rendkívül fontos volt az emberi kapcsolatok tartásában. Borral kínálták a házhoz érkező kedves vendéget, bort adtak a pásztoroknak, csőszöknek, hogy feladatukat jobb kedvvel ellássák. Este, a napi munka után, vagy ünnepnapokon házaknál, vagy a csapszékekben összejöttek a komák, barátok, s csendben borozgattak. Ritkán került sor nagyobb mulatságokra, amikor a hegedűs cigány, vagy a dudás kísérte éneküket, táncukat. A részegséget általában megvetettek, különösen, ha valaki nappal, munkaidőben ivott. Voltak különösen borkedvelő emberek, akik borért még szabálytalanságok elkövetésére is hajlamosak voltak. Szabó János csősz pl. megengedte Mósik Jánosnak, hogy borért fát hordjon haza az erdőről akkor, amikor az tilalmas volt. (75) Mindebből kitűnik, hogy a XVIII. század első felében az emberek a természeti adottságok komplex kihasználására épített, lényegében önfenntartó gazdaság kiépítésére törekedtek. E gazdaság alapja, mintegy sarkpontja a háztelek volt, s magát a megélhetést biztosító „gazdaságot" a hozzá kapcsolódó appertinentiák jelentették. Ezek közül legállandóbbak a kertek, de kezd már megszilárdulni a szántóföldek és a rétek határa is. 190