Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 4-5. (Berettyóújfalu, 1986)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Kováts Lajos: Az Érmeilék gólyaállománya 1984-ben és annak változása 1968—1984 között

Különösen az 1968-ban végzett gólyavizsgálatok alkalmával, az akkor 70-80 éves emberektől érdeklődve s azok véleményét összegezve megállapíthattuk, hogy a II. világháború után (az 1940-es években) sokkal több gólya élt az Érmeiléken egészen az 1950-es évek végéig. Mivel e „népi vélemény" egybeesik a terület korábbi környezettani viszonyaiból adódó, a gólyák életét meghatározó kedvező lehetőségekkel, bár tájékoztató, de megbízható tényként el kell fogadnunk véleményüket, miszerint 1968 előtt „sokkal több gólya élt az Érmeiléken". A viszonylag igen rövid idő alatt megváltozott természeti és társadalmi körülmények között törvényszerűen változott meg a helyi lakosság életformája s ennek kapcsán világnézete is. Az Érmeiléken felgyorsultak a civilizálódási folyamatok, mellyel nem tartott lépést a közművelődés színvonalának emelkedése. Az ember és természet századok alatt kialakult egyensúlyt tartó viszonyában lényeges változás történt. Az embert ugyanis „a természet fölött aratott újabb győzelem" elbizakodottá, haszonlesőbbé tette s azt hitte, hogy a civilizációs lehetőségek birtokában saját életét függetlenítheti a természettől. E tényt a helyi lakosság véleményének kutatása és számbavétele igazolja. Míg ugyanis az idős nemzedék a nagyméretű természetátalakítást ösztönös óvatossággal fogadta, addig az ember és természet egymásrautaltságát élettapasztalatokból sem ismerő fiatalabb nemzedék az éremnek csak az egyik oldalát látta. Közelítvén a gólyakérdéshez, a gólyák pusztulását az idős nemzedék nosztalgiával vette tudomásul, s azoknak az épületeken való fészkelését (életét), az emberrel való együttélését természetes jelenségnek, az irántuk való türelmet kötelességnek tudta és érezte. A fiatal nemzedék viszont a természet lényeivel kapcsolatos hiányos ismeretei, felületes és hamis szépérzéke birtokában, hagyományt sem tisztelő, krajcáros haszonleső, elbizakodott magatartással tette fel a kérdést: „azt szeretné ha csirke helyett gólyát tenyésztenénk?" Az élet szigorú törvénye szerint az utóbbi álláspont erősödik, hacsak a természettudományos műveltség terjesztése nem tudatosítja a természettel való együttlétezés szükségességét, mint saját fennmaradásunk egyetlen lehetőségét. Arra a kérdésre, hogy a gólyaeltűnés helyi okainak vizsgálata kapcsán miért időzünk az emberi magatartás területén, a választ az a régen ismert tény adja meg, miszerint a gólya az „ember társbérlőjeként", „egy füst" alatt él vele. A gólya fennmaradása kérdésében tehát egyáltalán nem közömbös az emberi magatartás, mely egyúttal indikátorként jelzi az ember és természet közti tudati és érzelmi kapcsolat változását is. A tudományos értekezésekben szokatlan, de a vizsgált kérdésben szükségesnek vélt bevezető után a gólyapusztulás helyi okainak boncolása közben az alábbi ok-okozati összefüggést állapíthatjuk meg: 1. A fészkelésre kiválóan alkalmas náddal és szalmával fedett mezőgazdasági épületek az 1960-as évek végére céljaveszetten tönkrementek, melynek következtében csökkent a fészkelési lehetőség. 2. Ugyancsak az 1960-as évek végén a mocsaras terület lecsapolásával erőteljesen csökkent az egész terület gólyaeltartó képessége, azaz lényegesen megcsappant a hagyományos mocsári eredetű gólyatáplálék. A viszonylag még nagyszámú, most már nagyobb mennyiségben a szárazföldi eredetű táplálékra kényszerülő gólyanépesség, a fiókanevelés időszakában, az udvarokon nevelt csirkékkel is pótolta a táplálékhiányt. 3. Az alkalmi csirkepusztítás az elfogult lakosság körében olyan széles közfelháborodást és közvéleményt alakított ki, mely az egész vidéken a gólyát károsnak minősítette és megindult egy, az idők folyamán sohasem észlelt általános gólyaüldözés, mely elsősorban a fészkek megsemmisítésében, illetve a fészekrakás megakadályozásában nyilvánult meg, bámulatosan változatos „népi" eszközöket hozva létre (V. és VI. tábla). 4. Az 1970-es évek elejére (1974) a fészkelőhely hiányának, a táplálékhiánynak és a cselekvő gólyaüldözési hisztériának eredményei összegeződtek és a gólyanépesség válságos helyzetbe jutott. Az 1968-ban még 187 költő gólyapár 121-re csökkent, a felnevelt fiatalok száma 52