Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 4-5. (Berettyóújfalu, 1986)
TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Kováts Lajos: Az Érmeilék gólyaállománya 1984-ben és annak változása 1968—1984 között
A felnevelt fiatalok száma, illetve a fészkenkénti átlagos szaporulat 1968-tól 1974-ig 368-ról 59-re, illetve 1,96-ról 0,48-ra zuhant. 1974-től 84-ig viszont fokozatosan javult a helyzet és a felnevelt fiatalok száma a fészkelő párok lényeges csökkenése mellett is elérte a 168-at, s a fészkenkénti átlagos szaporulat elérte az átlagos értéket, azaz a 2,47-ot. Az 1984. évi szaporulat az összgólyanépesség helyzetén lényegesen javított, s azt a tragikusan mélypontról kiemelte ugyan (lásd a grafikont), de a fészekszám és fészkelő gólyapárok folyamatos csökkenését az adott körülmények között tartósan, aligha tudja ellensúlyozni. III. A gól yaeltünés helyi okai A második fejezet adataiból alapvető tényként kell rögzítenünk : — a vizsgált 16 év alatt az Érmellék gólyaállománya rohamosan csökkent, s ha azok életkörülményeiben nem áll be változás, az ezredfordulóra a gólyák a vizsgált területen kipusztulnak ; — a három alkalommal végzett helyszíni vizsgálatok szerint a gólyanépesség eltűnését közvetlenül a fészkek és a költő gólyapárok számának vészes csökkenése okozza, melyet az időnként előforduló fészkenkénti átlagos szaporulat emelkedése (pl. 1984-ben) sem képes önmagában tartósan ellensúlyozni. Nyilvánvaló, hogy a gólyakutatások célja nem csak a pusztulás tényének és mértékének felmérése, hanem okainak, az ok és okozati összefüggéseknek a keresése, éppen a jelenség fékezése, jobb esetben a jelenség elhárítása érdekében. A vonatkozó szakirodalomban és a saját tapasztalataim alapján kialakult álláspont szerint a gólyaeltűnés helyi (a költő területen), a telelő területen, illetve a kettő közti útvonalakon kedvezőtlenül ható tényezők következménye. Véleményem szerint mindezek között a költőterületen létező és kedvezőtlenül ható tényezők azok, amelyek döntő mértékben befolyásolják a gólyanépességek helyzetét és fennmaradását, azon közhely alapján, hogy a pusztulást csak a születés folytonossága ellensúlyozhatja abban az esetben, ha a fiatal nemzedék életfeltételei biztosítottak. Éppen ezért tekintem lényegesnek a gólyapusztulás helyi okainak elemzését. A kérdés vizsgálatánál abból a tényből indulunk ki, hogy a vizsgált terület 1968 előtt még nagykiterjedésű mocsárvidék volt, mely a korábbi századok alatt nem csak az emberi települések kialakulását, hanem a helyi lakosság életformáját is meghatározta. A helyi lakosság túlnyomó többsége az 1950-es évekig hagyományos módon magángazdálkodóként az adott földrajzi és természeti viszonyokhoz alkalmazkodva halászattal, nádkitermeléssel, sás-, gyékény- és nádfeldolgozással, a vizenyős legelőkön és kaszálókon állattenyésztéssel, a magasabban fekvő alacsony dombhátakon földműveléssel, illetve szőlőtermesztéssel és bortermeléssel foglalkozott. Következésképp az egyes udvarokon általában náddal, ritkábban szalmával fedett mezőgazdasági épületek (istállók, takarmánytárolók, csűrök) és kazlak sorakoztak. Az 1950-es években a mezőgazdasági termelőszövetkezetek megalakításával párhuzamosan a magántulajdonú mezőgazdasági épületek elveszítették eredeti szerepüket. Bár a lakosság nem bontotta le azokat azonnal, de mintegy másfél évtized alatt, javítást sem érdemelve, az 1960-as évek végére azok leromlottak, s mint céljavesztett épületvázakat most már a lakosság le is bontotta (III. tábla). A fenti jelenséggel párhuzamosan, a nagyüzemi mezőgazdálkodás érdekeinek megfelelően 1967—68-ban teljes sikerrel lecsapolták a mocsárvidéket, megépítve az Ér-csatornát (I. tábla 4. kép). Következésképpen 4-5 év alatt a terület arculata gyökeresen megváltozott: eltűnt a víz a felszínről (csökkent a talajvíz szintje is), eltűnt a jellegzetes növény- és állatvilág, s a nagymúltú mocsaraknak már csak pusztuló emlékei maradtak. A néhány évvel korábban még virágzó vízivilág helyét mezőgazdasági területek foglalták el (IV. tábla). 49
