Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)
TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szathmáry László: A bihardancsházai trepanált koponya
nak kérdésével. Ennek oka részint az, hogy a világnak szinte minden részén, az őskortól jelenkorunkig valamelyik időszakban alkalmazták ezt az eljárást (Bartucz 1966, Battaglia 1955, Hein 1959, Károlyi 1963, 1964, 1966, Piggott 1940, Stewart 1958, Weiss 1962 stb.). A kutatás történetével és a jelentősebb állásfoglalások ismertetésével (kb. 1964-ig megjelent publikációk alapján) Bartucz (1966) is részlesen foglalkozott. Munkája és jó néhány újabb közlemény ismeretében hangsúlyozhatjuk, hogy akár a természeti népeket, akár a prehisztorikus korok emlékeit tekintjük, kortól és földrajzi régiótól függetlenül a fentiekkel megegyező általános megállapításra juthatunk: a fejsérülések mindig is a legalapvetőbb indítékául szolgáltak a sebészi trepanációknak. Különösen szemléletesek Wölfelnek (1925) és MacCurdy-nak (1923), majd Montadon-nak (1934) bizonyos harci eszközök dél-amerikai, illetve a Csendes-óceán szigetein történő elterjedése, valamint a trepanáció szokásának ezzel azonos idejű és azonos területre kiterjedő térhódítása között felismert összefüggései, melyek szinte kétséget nem tűrően igazolják, hogy a sebészi trepanációkra ez esetben elsősorban fejsérülések után került sor. Az irodalmi áttekintés során az is kitűnik, hogy a szerzők körében a kultikus okokra való hivatkozás szinte csak olyan népességek esetében válik határozottá, gyakorivá, amelyeknél a sebészi trepanáció alkalmazásának biztonsága következtében úgymond közkedvelt gyógymóddá vált (mint például Peruban a prekolumbuszi időkben, vagy a csendes-óceáni Uvea-szigeteken). Ilyen ún. trepanációs centrumokban — mint azt több természeti nép körében végzett megfigyelés is tanúsítja — a koponyalékelés indítékául kisebb vagy nagyobb mértékben animisztikus vonások is szolgálhattak (vö.: Bartels 1893, Hovorka 1919, Hovorka— Kronfeld 1909, Muinz—McGee 1897, Wilke 1936). Valószínűleg csak így tudunk magyarázatot találni például a perui prekolumbuszi (Guiard 1930, Muinz—McGee 1897, Oakley—Akester—Brothwell 1959, Stewart 1958) vagy Magyarországon a szentes-teési (rézkor) és a szőregi (középső bronzkor) többszörös koponyalékelések (Bartucz 1966, Farkas 1975) okára vonatkozóan. A magyar honfoglalás korából ilyen többszörösen trepanált koponyát nem ismerünk, bár a sikeres koponyalékelések aránya és technikai kivitele magas szintű gyakorlottságról győzhet meg bennünket. Valószínűleg a jelképes trepanáció (illetve hitvilági hátterének alapvető vonása) volt a koponyatetőn történő beavatkozások közül az, amely az említett többszörös lékelések hitvilági gyökereivel, indítékaival párhuzamba állítható. Bár az animisztikus tényezők jelentőségének általánosíthatóságát még ez esetben is csökkenti az a tény, hogy a X. századi többszörös jelképes trepanációk néha meglepően tudatosaknak látszanak. Illusztrációként a rakamaz-strázsadombi temető 6. sírjának esetét említem meg (Dienes István és Németh Péter ásatása, Jósa András Múzeum — közöletlen). A koponyán négy jelképes trepanáció van, melyek azonos időpontban készülhettek. Mindegyik a koponya varraton található; egy a bregma-pontban (a nyílirányú- és a koronavarrat találkozásánál), egy-egy a korona varrat jobb és bal oldali szakaszán, egy pedig a nyílirányú varraton a vertex-tájon. A négy jelképes lékelés ezáltal egy szabályos háromszög csúcsaira, illetve alapjának közepére esik. A szabályos elrendezés mellett úgy tűnik, hogy egyáltalán nem véletlenszerűen jelölték ki az említett varratszakaszokat. Mintha fokozott koponyaűri nyomást (illetve az ezzel járó fejfájást) akartak volna céltudatosan (?) vagy inkább szisztematikusan mérsékelni. Az egyén súlyos myeloma multiplexben szenvedett. Más esetekben viszont a többszörös jelképes trepanációt jelentősen különböző időpontban végezték. Ilyenkor elhelyezkedésükben általában semmilyen rendszert nem találunk, ha csak azt nem, hogy többször közel esnek. Ezeket feltehetően makacs endogén bántalmak indikálhatták. Azok az egyének, akiken mind sebészi, mind jelképes trepanációt is végeztek, a sokkal kockázatosabb sebészi lékelést általában túlélték, és valószínű, hogy a jelképes trepanációra csak ezután a fájdalom enyhítése miatt került sor. Ezt a megállapítást persze indirekt módon is bizonyítani lehet. 30
