Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Ácsné Dankó Éva: Emberi erővel történő teherhordás az Észak-bihari síkságon, a századforduló idején
nalból kötötték sok helyen otthon, téli napokon. De sokat csináltak belőlük a cigányok is és házról házra járva árulták és minden környékbeli piacon, vásáron árusították. A kasornya voltaképpen kenderfonal-háló volt, amibe belehelyezték az ételes fazekat (cserép) és úgy vitték kézben, lógatva. A kasornya száját összefogták a fazék felett és úgy, annál fogva tartották. Többféle ételes fazék volt. Formájukra nézve azonban megegyeztek: öblösek, gömbalakúak voltak, széles szájuk és fedőjük is volt. Nagylétán ismertek olyan ételes fazekat is, amelynek nem kellett kasornya a hordásához. Széles szája felett keresztül volt, annál fogva lógatva vitték. Az ilyen ételes fazék azonban nagyon ritka volt, területünkre nem jellemző. Sok kasornyával hordott ételes fazék kívül mázatlan tóth- vagy oláh, illetve vászon fazék volt. 2 3 Belül mindnek máza volt, hogy megakadályozza az étel kiszivárgását, a fazék aljának elzsírosodását. A mázatlan, különböző néven ismert ételes fazekak külső díszei egyszerű földfestékkel készített vonaldíszek voltak. Általában egy fülük volt. A száj peremébe beillő fedő pedig lapos kúp alakot frmált és gombos fogója volt. Berettyóújfaluban, Bojton, Hencidán, Berekböszörményben inkább kívül is mázas ételes fazekakat használtak. Ezeknek a mázas cserép fazekaknak a külsején (hasán) gazdag díszítés volt, festett vagy irókával készített virágok, indák, levelek. Az ételes fazekakat csak részben vásárolták a nagyváradi, debreceni, derecskei, berettyóújfalusi vásárokon. Többségüket a falvakban vándorló, a községeken átvonuló szekeres fazekasoktól vették. Hajdúbagoson terményért is cerélték. Nagylétán bort is kértek és adtak értük. A mázatlan edények tót elnevezése arra vall, hogy idáig leszekerező felvidéki, leginkább gömöri (rimaszombati, poltári, zsaluzsányi) fazekasoktól származtak. Hasonlóképpen az oláh elnevezés azt igazolja, hogy az ilyen elnevezésű cserépedények a bihari hegyekből, sonkolyosi, révi fazekasoktól valók voltak. Nemcsak a magára maradt öreg, beteg embernek illett ételt vinni a századfordulón, hanem általában a fekvő betegeknek. A nem magára maradt, nem egyedül álló betegnek általában a látogatóba menő asszonyrokonok vittek ételt. Inkább csak csemegét, cseresznye-, meggybefőttet, szép almát, aszalt szőlőt, mézet, szalakálés süteményt. A süteményt, aszalt szőlőt, almát cseréptálba tették, fehér asztalkendővel letakarták és úgy vitték kézben, maguk előtt tartva. A befőttet, mézet kis kaskába tették és óvatosan lógatva vitték. Amikor egyedülálló betegnek való elvivésről volt szó, másféle ételt vittek és az is előfordult, mégpedig gyakran, hogy a nagyobb fiú- vagy lánygyerekkel küldték el az ételt. Ilyen esetekben rendszerint tésztás tyúkhúslevest küldtek. A levest a mezőre járó kasornyába fogott ételes fazékba tették és abban vitték. Derecskén, Berettyóújfaluban és Hajdúbagoson többen komaszükét is használtak az ilyen ételhordásra.4 A komaszilke lehetőséget adott arra, hogy ne csak levest küldjenek, hanem külön húst is. A komaszilke eredetileg mázas cserépből készült három egymásba illő, fedős cseréplábosból állt. A századfordulón azonban már inkább kőedény komaszilkéket használtak. A komaszilkét is kasornyába tették, de az is előfordult, hogy asztalkendőbe kötötték és úgy vitték kézben lógatva. Biharkeresztesen, Derecskén, Hajdúbagoson a századfordulón már zománcos bádog ételhordók is voltak. Ilyenekben a legjobb módúak hordták vagy hordatták az ételt azoknak, akik rászorultak. Az ételhordás különleges esete volt a századfordulón a gyerekágyas asszo23 Kiss Lajos: Vásárhelyi híres vásárok. (Szeged, 1956) 58. — Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához. Ethnographia, LXXI. évf. 1960. 297—379. 24 Kresz M. i. m. 297—379. 211
