Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - V. Szathmáry Ibolya: Szokások és hiedelmek a szerelmi élettől a keresztelőig a berettyóújfalui néphagyományban

házasságkötés után igyekeztek elmenni a faluból olyan helyre, ahol nem ismerték őket, s nem zaklatták az esetleges elítélő hangok. Az a legény, akinek házasságon kívüli gyermeke volt, s fizette a gyerektartást, sokkal könnyebben talált magának feleségnek valót, mint a lányanyák férjnek valót. Voltak ugyan „rátartibb" lányok, akik nem mentek volna gyermekes apához: „nem mennék én aho, hisz gyermekes apa mán" — mondogatták. De akadtak olyan lányok is, akik nem ezt tartották elsődleges fontosságúnak a párválasztásnál, megbocsátották a legény fiatalkori, meggondolatlan lépését. A törvénytelen gyermeket a kezdeti viharok elmúltával teljesen befogadta a család, sőt igyekezett elfeledtetni vele származását. Semmiféle hátrányt nem szenvedett az örökségnél sem, a többi gyerekkel együtt egyformán részesült a vagyonból, „hiszen megszületéséért nem ő a hibás, nem tehet semmiről, nem is szabad büntetni". Ha csavargó, rossz természetűvé vált egy ilyen gyerek, csupán abban az esetben hánytorgatta fel neki származását, rendezetlen családi körülményeit a falu közvéleménye. Az egyedül maradt lányanyának szülei segítettek a gyerek felnevelésében. A gyerektartás kissé könnyített a gyereknevelés terhein, gondjain, de nem egyszer csak hosszú és költséges bírósági per kötelezte az apát ennek kifizetésére. A törvénytelen gyermek általában a lányanya nevét viselte. Ha az anya férjhez tudott menni, a férj a maga nevére íratta ezt a gyereket is. A lányanyák ritkán adták gyermeküket a „menhelyre" vagy „lelencbe", ugyanabból a humánus meggondolásból eredően, amit már korábban láthattunk, miszerint: „sohase a gyerek a hibás, ne ő szenvedjen szülei könnyelműségéért". Születésszabályozás, családtervezés A „megesett lányokat" a család és a faluközösség megvető, elítélő magatartásával szembeni félelem nem egyszer meggondolatlan tettekre: magzatelhajtásra vagy gyermekgyilkosságra, azaz a terhesség megszüntetésére késztette. Az elszántabb lányanyák és azok, akik nem tudták volna kifizetni a „vajákost", azaz a bábaasszonyt, maguk próbálkoztak a magzatelhajtással. A köztudatban élő, ismert magzatelhajtási módok a következők voltak: 1. Magasabb helyekről, pl. padlásról, létráról, küszöbről ugráltak le a terhes nők, hogy elmenjen a gyerek. 2. Fürdőbe mentek, meleg vízben ücsörögtek. 3. Leánderlevelet főztek és annak itták meg a levét, de ettől sok esetben csak megerősödött a gyerek. 4. Hagymalevelet áztattak be és annak itták meg a levét. 5. Piros fejű gyufát áztattak vízben és megitták a levét (S. M.). 6. Patikából szereztek be kinint, amiből 28 darabot is bevettek, de ez nemigen használt. 7. A sok dohányzás is elhajtotta a magzatot (S. M.). 8. A terhes asszonyok nyomkodták, gyömöszkölték a hasukat, hogy elmenjen a gyerek. Drasztikusabb, kegyetlenebb módszere volt a magzatelhajtásnak, ha valamilyen éles, hegyes tárggyal szúrtak fel a méhbe, hogy a vérzést elindítsák. Ez a szúróeszköz legtöbbször kötőtű vagy csigacsináló penderítő volt, amit úgy használtak, hogy a végét fehér ronggyal betekerték. Az effajta magzatelhajtás súlyos szerencsétlenséggel is végződhetett, mert a felszúrás „vérfertőzést" okozott. Ha valaki bábaasszonyhoz fordult segítségért a terhességmegszakításban, 221