Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Ácsné Dankó Éva: Emberi erővel történő teherhordás az Észak-bihari síkságon, a századforduló idején
vitték a boglyázó helyre. A rudas mértékegységként is szerepelt. Hajdúbagoson tizenkét rudas adott ki egy szekér szénát. Maga az egy rudas széna 30—40 kg volt. Nagylétán és Váncsodon előfordult az is, hogy a szénahordáshoz használt szekerek vendégoldalait, szénatartó rúdjait is használták rudaknak. A rudalás jellegzetesen két személyes és két-kétkezes teherhordási forma volt. Már Berettyószentmártonban, Esztáron előfordult, hogy nem lévén másik ember a munkához, a lekötött petrencét csak egy ember vette fel (a nem hegyes végeken) és úgy húzta maga után a rudast. A petrencerudak legtöbb helyen eszközként állandósultak. Használat után eltették és megbecsülték őket. A használatban simává kopott felületű petrencerudakat könnyebb volt a petrencén átdugni. Hosszúlyiban, Bojton, Mezőpeterden, Berettyószentmártonban a legények tulaj donjegyeket is véstek a rudasaikba. Legtöbbször a monogramjukat. A szüret különösen az Érmelléken volt jelentős.0 Sárándon, Hajdúbagoson, Nagylétán szüretnek is hívták; vártak rá, készültek hozzá. Nem úgy, mint Bedőn, Nagykerekiben vagy Ártándon, ahol csak leszedték a szőlőt és legfeljebb levet szűrtek belőle. Ezt a terminológiában is megmutatkozó különbséget az magyarázza, egyben indokolja, hogy az érmelléki településeken sok szőlő, jeles szőlő-borkultúra volt. A szőlőművelés, borkészítés lényeges részét képezte a gazdálkodásnak. Ezzel szemben a Berettyóhát kötött talajú településein kevésbé volt fontos a borszőlő-termesztés. Lényegesen kevesebb szőlő is volt. A szüret ugyancsak összetett munkafolyamat volt. Egy lényeges mozzanata teherhordásszállítás jelleggel bírt. Ez pedig a szőlőfürtök összegyűjtése és a taposókádhoz, illetőleg néhány helyen közvetlenül a préshez való vitele volt. A szüretelők kari kosárba szedték a szőlőt és mindaddig magukkal vitték a sorban, amíg oda nem ért hozzájuk a puttonyos. Tekintve, hogy maga az ovális fenekű, keményfa dongákból, vasabroncsokkal készült puttony is nehéz volt és különösen nehézzé vált szőlővel megtöltve, a puttonyosok mindig és mindenütt fiatal, jó erőben lévő férfiak voltak. A puttonyosok nem vették le vállaikról a puttonyt, hanem a szőlőszedők beleöntötték a kosarak tartalmát a puttonyokba. Amikor a puttony tele lett a puttonyos elindult vele a kádhoz. A teli puttony Hajdúbagoson megnyomta a 20—25 kg-ot is. A puttonyokat, bár az egyes falvakban is csinálták, leginkább a nagyváradi, a diószegi, a székelyhídi és a mihályfalvi vásárokon vették. Az észak-bihari síkság parasztságának századfordulói életmódja több alkalommal szükségessé tette, hogy a határban (a mezőn), a szőlőskertekben egész napon át dolgozóknak különösen nagy munkák — szántás, vetés, aratás, cséplés, szüret — esetén ételt hordjanak a munkahelyre. Kétféle ételhordás alakult ki. Az egyik szerint csak élelmiszert, különböző anyagokat, legtöbbször már reggel magukkal vitték a mezőre menők és ott készítették el belőle az ételt. Ilyen alkalmakkor leginkább száraztésztát, krumplit, szalonnát, hagymát, sót és paprikát, meg bográcsot vagy nyeles vaslábast vittek magukkal. 2 1 Legtöbbször krumplis tésztát csináltak. Ennél az ételhordási módnál gyakoribb volt a tényleges ételhordás. Ilyen esetekben a délelőtt odahaza elkészített jött ételt az asszony, de néha a nagyobb lány vagy a kisebb fiúgyerek is, vitte ki a munkahelyre az apának és a vele dolgozó nagyfiúnak. Az ételhordás általában húsos levesre vonatkozott. Evéskor a húst kivették belőle és azt külön, kenyérrel ették meg. Ha az aszszony vitte ki az ebédet, gyakori volt, hogy délutánra ottmaradt segíteni. Az ételhordásnak legismertebb eszköze volt a kasornya.' 2 , A kasornyát kenderfo20 Kurucz Albert: Az észak-bihari szőlőművelés és borgazdálkodás. (Debrecen, 1964.) 21 Vö. : Tamásy József: A család és a háztartás fogalma, összefüggései és az 1960. évi népszámlálás család- és háztartás-felvételének alapjai. Demográfia, 1960. 192—216. 22 Vö. : A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. II. köt. (Bp. 1970.) 398. 210
