Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Módy György: Egy angol utazó 1850 februárjában Bihar megyében és Nagyváradon

ték. Ott pedig nem lehet szabadság, ahol a személyes büszkeség és érzékenység dolgaiban nincs meg valamilyen mértékben a kölcsönös türelem. Mert mi más is a szabadság, ha nem mások szabad cselekvési jogának alapvető tisztelete, addig a határig, amíg ez nem ártalmas egyénekre vagy az államra. Bizony, az igazi szabadság nehezen él meg az elvakult nemzeti szembenállás alatt. Nem is volt valódi szabadság Magyarországon a forradalom előtt, amikor a magyarok nemzeti elvakultsága megakadályozta, hogy a nagy szlovák nemzetnek egyetlen anyanyelvén írt újságja is lehessen. És a március negyediki alkotmány szabadelvű kilátásaival szemben, a magyarosítás elleni visszahatás túlontúl erőteljes és heves ahhoz, hogy a mi színvonalunkat megközelítő szabadság rendjének bevezetésére a legkisebb ígéret is mutatkozna. Ennek a dolognak a morális részét a saját otthoni helyzetünkre fordítva megkérdezzük: vájjon a Nagybritannia és Írország közötti unió eltörlése hozzájárulna-e valamivel is az utóbbi ország szabadságához? Vitathatatlanul nem, mivel ez esetben nem lenne fenntartható a kölcsönös béketűrésnek az a szelleme, amelyre Nagybritanniában egy jelentékeny létszámú semleges réteg rákényszeríti mindkét pártot, hogy kijöjjenek egymással. Ekkor pedig vagy a kelta többség fennhatósága következne az angolszász kisebbség felett, vagy a magasabbfokú energiával és civilizációval rendelkező angol kisebbség terrorisztikus uralma következne be a kelta többség felett. Röviden szólva, az unió eltörlése véget vetne Írországban a szabadságnak. Eképpen Magyarországon — ahol nem volt 1828 és 1848 között igazi szabadság, mert a magyarok nem tisztelték az ország többi népének nemzeti büszkeségét és érzékenységét — a kölcsönös béketűrésre, ami a szabadság sine qua non-ja, oly kis remény sincs mint valaha, nemzedékeknek kell elmúlni, mielőtt a valódi szabadság megvalósul. Amilyen sokat ostoroztam a forradalom előtt az Angliában olyan népszerű tévhitet, amely az ultramagyar törekvéseket a szabadsággal hozza összefüggésbe, most azt kell mondjam, hogy lehetetlen Magyarországon átutazni, hogy naponta ne érezzen valaki együtt a magyar nemzet ártatlan áldozataival. Egy nap meghívást kaptam egy orvos otthonába, aki a korábban Angliában élt zsidó embernek a barátja és hitsorsosa. Róla az egész városban a legmagasztalóbb beszámolókat hallhattam, szép saját vagyona volt és dicséretreméltó bőkezőséggel saját költségén alapított kórházat és gyógyszertárat a szegények részére. Megjelenésében teljesen magyar volt. Azzal a kitüntető örömmel fogadott, mely a társasági érintkezésben jellemző erre a népre s ez társult nála keleti megfontoltsággal. A lánya, az ifjúság első teljes virágzásában és szépségében lévő fiatal hölgy, a jó társaságbeliek fesztelen szerénységével fogadott engem, elbűvölően beszélt franciául. De az anyját, aki nagy karosszékben ült és fáradtan mosolyodott el, amikor a férje neki bemutatott, a gondok vagy hanyatló egészségének ólomsúlya nyomasztotta. Kevésbé is vett részt társalgásunkban. Levertségének titka hamarosan kiderült. Egyetlen fiuk belekeveredett a forradalomba, a többi menekülttel Törökországba ment, ahol áttért muzulmánnak. ,,A magam részéről", — mondta az érdemes öreg úr, aki nem vett részt a forradalomban — ,,fel sem tudom tételezni, hogy mindörökre el legyek választva a fiamtól, és éppen ezért — bár egyetlen fiam — amennyire csak tudom viselem ezt, de a szegény feleségem — tudja, hogy az asszonyoknak nincs olyan erős természete mint a férfiaknak —" És mihelyst ezt kimondta, mintha mutatná, hogy milyen gyenge bölcselkedés ez a természettel való küzdelemben, a könnyek kezdtek lecsorogni az orcáján. S folytatta: ,,így, én éppen Bécsbe készülök utazni, avégett, hogy utánanézzek vájjon lehetséges a fiamat hazánkba visszahozni, nem számít, hogy mennyi áldozatba kerülne ez nekem." 157