Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

MUZEOLÓGIA - MUSEOLOGIE - Bellon Tibor: Beszélgetés a „templomnyi időt megért ház" lakójával

lettem levő asztalon, s egy cikkemnél megállott. Rákönyökölt az asztalra, elolvasta, aztán összehajtotta. Ez volt számomra a legörvendetesebb. B. T. : Tamási Áron Ábelje, mikor már bebarangolta a rengeteget, az országot, sőt Amerikát is, nem találvan helyét, kétségbeesetten egy négertől kérdezi meg, hogy mivégre vagyunk a világon. A néger azt feleli neki: azért, hogy valahol otthon érezzük magunkat benne. SZ. S. : - Úgy vagyok vele, mint a néger. Az ember valóban otthon érzi jól magát. Tőlem is kérdezték: Sándor, nem mennél el valahová pihenni és írni - alkotóházba? - Nem. Pihenni csak Biharnagybajomban - ebben a templomnyi időt megért nádfedeles házban tudok, és írni is itt tudok. - Írni - hogy alkotni, ezt csak az ők szavaiból idézem. Én csak dolgozó ember vagyok. Nem igénylem az alkotó címet. B. T.: Szépen fogalmazta meg a hitvallását: írni, visszajuttatni valamit abból a kincsből a népnek, melyet felszínre hoztunk, melynek őrzésére vállalkoztunk - egyszóval jól sáfárkodni örökségünkkel. - így van. Mindenféle kitüntetésnél és elismerésnél nagyobb az, amikor végigmegyek az utcán, sokszor ismeretlen emberek köszönnek Szűcs Sándornak. - Ezzel kapcsolatban van egy kis humoros történet. A rádióban beszéltem valamit egy régi szomszédunkról, az öreg hazug Szabóról. Remek ember volt. Aki figyelemmel kísérte a róla való megemlékezésemet, semmi sértőt nem talált benne. De azt mondja az unokája, egy nagyon vékony kis asszonyka, hogy ha én egyszert ezt a Szűcs Sándort megtalálom, megbúbozom! amiért a nagyapámat így kihíresztelte. - A másik ember, az öreg Madarász valamelyik leszármazottja meg avval állított meg az utcán, hogy Sándor bácsi, tessék mán az én nagyapámról is megemlékezni. Az is jó nagyokat tudott hazudni. - Nos - ebben a hazugságban az rejlett, hogy a régi öregek olyan csodálatos dolgokat meséltek, amit a maiak már nem hisznek el, hazugságnak vélnek. Pedig az ő életükről való hiteles, hazugság nélküli tájékoztatás volt. - Itt van pl. az egyik régi, nagyon remek adatközlőm, az öreg Éles Laci bácsi. Amikor a negyvenes években elhalt szegény, az egyik bácsi azt mondja nekem egy reggelen: na, tanár úr, meghal egy nagy hazugja. A másik meg azt mondta: na, tanár úr, meghalt az öreg Éles Laci. Nagy Rózsa Sándor volt. Ők így mondták, de én tudtam róla, hogy a régi életnek az utolsó hírmondója volt. B. T. : Elgondolkoztató az, hogy tanár úrnak szólítják Sándor Bácsit. Eszembe jut erről Váczi Mihálynak egy csodálatosan szép írása, melynek az a címe, hogy Gyalog a porban. Ebben fogalmazza meg azt, hogy mit jelent a pedagógus a falvak, tanyák népének. így jellemzi őket: ,,Bár paraszttá lett kívül a tempó, de magasságosabb fénnyel ragyog bennük a lélek." Ebben benne van életük, munkájuk értékelése. Azt gondolom, Sándor Bácsinak is azért adták ezt a megtisztelő címet, mert a fenti értékítéletet vallják, érzik igaznak. SZ. S. : így igaz. Csakhogy mit kellett átélni, míg idáig jutottam! Volt idő, amikor nem tudták megérteni, hogy mindenki kenyérkereső foglalkozás után néz, és én elvégeztem az egyetemet, s hazajöttem Biharnagybajomba. Ebből azt a következtetést vonták le nemcsak az idegenek, hanem még a rokonságbeliek is, hogy ez a Szűcs Sándor nem való semmire. Mint egyik rokonom mondta, még kondásnak se való volna. Hát én ezt évtizedeken át viseltem, amíg a falu arra jött rá, hogy most ha végigmegyek az utcán, vadidegen emberek, nemcsak emberek, asszonyok is elébb köszönnek, mint én nekik. "360