Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)
NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Molnár Gyula: Egy észak-bihari falu hagyományos juhtartása
fajta növényt kellett vetni, búzát, tengerit, pillangóst. Ezek lekerülte után a juhokkal rá lehetett menni a földekre." Ugyancsak a legelőkről tájékoztat Molnár Sándor, 85 éves konyári lakos, a szigeti juhgazdaság 16 éven át főgazdája: ,,A legelő a falu körül volt, a debreceni útnál, a pályi útnál, meg a Hármas határnál (Konyár-Gáborján-Hencida határ találkozás pontja). A juhgazdaságok megegyeztek egymással, hogy melyik nyáj jár a Mosó-tónál, melyik megy a Búzás-tóhoz, vagy a Ménes kúthoz. Ahol a gulya járt, oda nem mehetett a juh. Mihály napig nem engedték a nagyjószág legelőjére, de szeptember 29 után megszabadult a mező a birkának is." Tőgyi Imre 78 éves konyári lakos az 1900-as évek elején kezdte, mint kisbojtár, azóta egyvégtében szolgált, mint számadójuhász. A század eleji állapotokat idézi: „A Mosó-tón túl, az Égett réten körüljártuk a falut. Amíg tagosítva nem volt, 6 fordulóban volt a határ: 1. Korhány, 2. Angyalos, 3. Városrét. Ezt a területet úgy nevezték: odaátali föld. Mivel túl volt a Kállón. - 4. Gyapáros, 5. Kerekszik, 6. Debreceni úti járás. Ez volt a ház utáni föld. Ha eljött az idő, a főgazda. Fekete Gábor bíró uram kihirdette, hogy ebből és ebből a járásból mindenki hazatakarítsík, mert a nagyjószág megszabadul. Az odaáltali föld nagyobb részt kaszáló volt. A gulyák mentek a tallóra, utána gulyalegelőre a juhászok." A községi ménesek megszűntével jelentékeny legelőterületek szabadultak fel és így a juhgazdaságok is terjeszkedhettek. Az első világháború után a konyári határon már juhlegelő lett a Tordai szik, Békaivás, Méneskút, Búzás tó, melyek a mai napig részben a háztáji, részben a közös nyájak legelői. Az adatközlők szerint a téli vetéseken nemcsak azért járatták a juhokat, mert így kevesebb volt a teleltetési költség, hanem, mert a fagy által fellazított földet tömörítette a nyáj, nem fagyott meg a vetés gyökere, a visszarágott szálak a tavasszal bokrosán nőttek és a sokféle gyomnövényt is kipusztítottak. Az állandó jellegű juhlegelők határvonalát egymástól 15-20 méter távolságban felhányt határdombokkal, métákkal jelölték ki, főleg azért, hogy ezen belül ne járjanak sáros időben nagy jószággal, szekerekkel, nehogy összevágják, tönkretegyék a legelőt. A gazdaságokba tömörült juhtartók a legeltetési jog szabályozta lehetőségek alapján hajthattak a közös legelőre. A legeltetési és kaszálójogok kialakulása a hajdúkommunitások birtokhasználati gyakorlatára nyúlik vissza. Az ún. bensöség és ezt körülvevő kertek kivételével a határ egész területe nem magántulajdon, hanem közbirtok volt, melyet három évenként újraosztottak. 1 0 Az 1781. évi urbáriális jegyzőkönyv szerint: ,,Ezen határ ezelőtt három évvel el lévén osztva, kiki tudgya Lakosaink közül a maga Földgyét, mely is két Calcaturába vagyon osztva." 1' A kiosztott szántó és a belső fundus után járt kaszáló rét és legelőjog. Az urbáriális jegyzőkönyvben feltüntetett 220 lakosból 84-nek nincs rétjoga. A többinél ilyen arányban oszlik meg : 6 köböl szántó után 2 kaszás rét, 8 3 12 4 16 5 16 Részleteiben feldolgozva Molnár Gyula: Konyár településtörténete és határhasználata. Néprajzi pályamunka 1967. Kézirat. 17 HBmL. Kcnyár urbáriuma. 208
