Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)
A gyűjtemény
désével. Az okok, melyek az áldatlan helyzethez vezettek, közismertek. A "munkás-paraszt" hatalom megszilárdulásával kezdetét vette az a folyamat, amelynek végén a művészet, egyáltalán a kultúra minden területét közkinccsé, a széles néptömegek számára hozzáférhetővé tétel ürügyével az állam, a hivatalosság, kezei közé kaparintotta ennek befolyásolását, irányítását is. A közvetlen, diktatórikus jellegű beavatkozás hatékony eszközének bizonyult a magyar alkotókat összességükben, "tömegükben" egybefogó Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége /1949/ és a Képzőművészeti Alap /1952/, amelyeken keresztül az állam irányítottan, céljainak megfelelően végezhette az alkotók "megdolgozását". Tehette mindezt azért, mert a Szövetség és az Alap határozta meg azoknak a művészeknek a körét, akik kiállítási lehetőségeket, ösztöndíjakat, megrendeléseket, nagyobb állami megbízásokat kaphattak. 4 9 Az alkotói szuverenitás feladására "ösztökélő" szoc-reál időszakában a képzőművészek előtt két kapu maradt nyitva: - akár a meghasonulás árán is azonosulni a hatalom kultúrpolitikájával és kiszolgálni ennek elvárásait, - vállalva a kilátástalanságot, megpecsételtetést, gyakran a meghurcoltatást, kompromisszumok nélkül továbbvinni a már megkezdett pályát. Példákat a kétféle magatartásra bőven lehet idézni! A szigorú szabályozottság korlátai a képzőművészetben az 1956-os eseményeket követően, ha nem is radikálisan, de a megváltozott politikai körülmények között kezdtek oldódni. E változások egybeestek annak a fiatal művészgenerációnak a feltűnésével, amely ugyan megérte és megélte a dogmatizmus éveit, de munkásságának kezdete már a merev kötöttségek lazulásának időszakára esett. Ezek a fiatalok részben a századelő magyar avantgárd vívmányaiból, részben pedig egyre gyakoribb külföldi útjaik során magukba szívott tapasztalatokból merítettek ösztönző erőt.
