Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)

A gyűjtemény

Az antik architektónikus környezetben megelevenített erőteljes, "klasszikus" aktokat ábrázoló, 1924-ben készült Ex libris egy letűnt kor hangulatát idézi valamiféle utalásként tulajdonosának foglalatosságára. Az ugyanabban az évben metszett Pán már a későbbi Nagy Imre műveket leginkább jellemző ember és erdő, ember és hegy szoros kapcsolatát sugallja. A sípját fújó fiatal fiú alakja - tágabb és egészen más tartalmi összefüggésben - megjelenik Faun és nimfa című rézmetszetén is. 1924-ben Nagy Imre végérvényesen hátat fordított a rézmetszésnek. "A sok, apró, sűrű vonal nem elégített ki"

2

6 - nyilatkozta. Az aprólékosságot követelő, időigényes rézmetszés gúsba kötötte szabad szárnyaláshoz és kötetlenséghez szokott természetét. Ezért figyelme olyan grafikai eljárások irányába fordult, amelyek jobban megfeleltek hajlamainak. A 20-as évek közepétől Nagy Imre belevetette magát a fametszés rejtelmeibe. A fametszésben "van valami nagy puritánság - mondja a művész. Megtanítja az embert a fehér-feketére, koncentrálásra, a dekoratív látásra. Egyszerűsítésre, összefoglalásra, nem nagyzolásra, hanem nagyvonalúságra serkent. A részleteknek is annyi szerepet ad, mint az egésznek".

2

7 Ez az egység és a karakterre való összpontosítás jellemzi Nagy Imre férfi Portré-\áU amelyen a nagy árnyékfoltok felhasználásával "a csontszerkezet, ráncok, tekintet, szem, fül, orr, minden árulója lesz a modellnek".

2

8 A függőleges és oldalra hajló szálkás kidolgozás, a kevés eszközzel sokat, a lényeget megragadni akarás tükröződik vissza Ferenczy Noémi arcképé-n is, akiről megemlékezve Nagy Imre ezt írta: "Furcsa feje, lassú beszéde egy középkori régiségre emlékeztetett, egy olyan szoborra, amely most előttem megszólalt".

2

9 33