G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Mészáros István: Hat évszázad iskolái a Kárpát-medencében

MÉSZÁROS ISTVÁN Polgárok és mesterek A Kárpát-medence számos települése a 13- szá­zadtól — szerencsés okok következtében — a városi irányú fejlődés terén jelentős előrehaladást ért el. Sok városunk volt már ekkor, amelyek nagy tekintélyt vívtak ki maguknak a hazai társadalomban. Lakosaik, főként iparosaik, kereskedőik tisztviselőik kellő jólé­tet teremtettek maguknak, szép plébániatemplomot, városházát, lakóházakat építettek, városfalakat emel­tek, utakat köveztek, gazdag helyi ipart, kereskedel­met, piacot teremtettek. Mindezek révén a 14. szá­zadtól különféle uralkodói privilégiumokat szerez­tek maguknak. Vajon mit tanultak, milyen iskolát jártak gyer­mekkorukban 14—16. századi hazai városaink kőfa­ragói, kovácsai, pékjei, szabói, ötvösei, szűcsei, s töb­bi iparosai? S a kereskedők? S a városházán a pol­gárok ügyeit intéző tisztviselők? S a tanácsnokok, polgármesterek? A magyar neveléstörténet első hat évszázadának harmadik vonulatát — a klerikusképzés, valamint a lovagi nevelés mellett — a városi-polgári iskolázás képviselte. Hazánk jelesebb városaiban a 14. században jelentek meg az első céhek, mint érdekvédelmi tár­sulások. Igényes, szakszerű munkára kötelezte őket a várostól kapott céhlevél, ezért gondosan ügyeltek termékeik minőségére. A céh-iratok elsősorban ezt, a termelés minőségi vonatkozásait hangsúlyozták és részletezték. Tulajdonképpen ez tette szükségessé a céhbeli oktatás megszervezését. A 10-12 éves fiú mint inas kezdte céhbeli tanu­lását, majd néhány évi munka után felszabadították: legény lett belőle. A céhes képzés alapvető célja az volt, hogy ezalatt a növendék a teljes szakmát sajátít­sa el, s közben olyan jellemvonásokat, erkölcsi tulaj­donságokat alakítson ki magában, amelyek szük­ségesek a nyugodt, egyenletes munkavégzéshez. A céhbeli szakmatanulás folyamatában a szak­ismeretek elmélyítésére, szélesebb körű tapasztalatok szerzésére szolgált a 2-3 esztendeig tartó „vándorlás" vagyis idegen városokban való munkavégzés, ame­lyet minden legény köteles volt teljesíteni. Világot látva, sok új szakmai eljárást, munkamódszert ismert meg a tanulásra kész ifjú, s szerzett tapasztalataival tökéletesítette magát mesterségében. Legtöbbje eköz­ben életrevalóvá, edzetté, leleményessé vált. Látókö­rét kitágítva, ismereteket gyűjtve valójában ekkor lett a világ dolgaiban járatos, művelt polgárrá. Majd véget ért ez az időszak is: a legény elké­szítette vizsgamunkáját: a remeket, s ennek elfogadás után a céhmesterek — ünnepélyes lakoma közepette — maguk közé fogadták, mint teljes jogú céhmestert. A 8-10 esztendős szakmatanulás ezzel véget ért. A legtöbb szakmában az inasnak jelentkező fiúnak is­mernie kellett a betűket, a számokat; tisztában kellett lennie az olvasás, írás, számolás alapelemeivel. Egyes iparágakban ekkoriban a különféle fel­jegyzések, számítások, tervezetek készítése mindin­kább hozzátartozott a mesterek munkájához. Ezért a főbb céhekben elengedhetetlenné vált az elemi isme­retek-készségek tudása, hiszen lehetetlen lett volna például a remek elkészítése a betűk, számok isme­rete, tervrajzok, jegyzetek összeállítása, számolási műveletek nélkül. A különféle mintakönyvek, sza­bályzatok forgatása állandóan szükséges volt legény­nek, mesternek egyaránt. Sokféle más hatás mellett ez is közrejátszott ab­ban, hogy a 15- század folyamán a városi kézműves­mesterek körében feléledt az olvasási igény. Sopron polgárai közül például Malczer Klaus a közkedvelt középkori elbeszélés-gyűjteményt, a Gesta Romano­rumot, valamint a Nagy Sándor-regényt olvasta. Stadel Mihály kádár végrendeletében könyveiről is intézkedett, ezek egyikét „az én legkedvesebb köny­vem"-nek nevezte. Mautter Miklós könyvtára ezekből állt: „6 könyv, 1 biblia, 3 prédikációs könyv, 2 kalen­dárium és kis könyvecske". A 15. században egyre szélesebb körűvé vált a céhtagok írástudása is. Számtalan nyugta, elszámolás, jegyzék maradt fenn ezekből az időkből iparos­mesterek kezeírásával a városok irattáraiban, sokuk saját kezű aláírása olvasható az egykorú iratokon. A 15—16. században a Kárpát-medence váro­sainak iparosai, kereskedőinek, polgárainak jórésze tudott anyanyelvén olvasni, írni. Munkájuk végzése közben jól forgatták a tollat, és értően eligazodtak a könyvek lapjain is. De hol tanult meg olvasni-írni a céhbe készülő fiú ebben az időben? Királyi városok és mezővárosok plébániatemploma mellett levő plébániai iskolában, ahol az iskolarektor oktatta számukra az elemi isme­reteket-készségeket. Ezeket néhány év alatt elsajátít­va otthagyták az iskolát és beiratkoztak a céhbe. Olvasás-, írás- és számoláskészségük azután tulaj­donképpen ott a gyakorlatban, a konkrét munkafela­datokkal szoros kapcsolatban szilárdult meg, eköz­ben vált szakmai tudásuk kihagyhatatlan részévé. A városi-plébániai iskola vezető tanárának — vagyis rektorának — az is kötelessége volt, hogy a latin nyelvtant, itt-ott a diktámen és a komputusz ele­meit megtanítsa azoknak a nagyobb fiúknak akiknek jórésze — a városban maradva — tisztviselő-polgár lett. Az iskolarektor a latin nyelv oktatása során ter­mészetesen bőven használta a városi lakosság anya­nyelvét is. Az iskolarektor mindegyik városban tekintélyes világi személyiség volt, egyre gyakrabban előfordult, hogy külföldi egyetemen is végzett tanulmányokat. Sokszor a városi jegyző tisztségét is betöltötte; más esetekben feljebb került az iskolából: városi taná­csos, szenátor, nem egy esetben főbíró, polgármester lett belőle. 26

Next

/
Thumbnails
Contents