Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok

II. Ivánchich Márkus

be azt is, hogy plébániatemplomát saját költségén helyreállította és bővítette. Ebbe a templomba temették is el. Akkor általában úgy volt szokásban, hogtyj a papokat és előkelőket a templomokban, a híveket pedig a templomot övező temetőben helyezték nyugalomra. A temetőt, — máskép cintermet, — többnyire magas, erős falakkal kerítették be, úgyhogy a falubelieknek kisebb ellenséges támadásoknál gyors menedékül is szolgálhatott. Ezért látunk az ilyen falakon gyakran lőréseket is. Jeles emberek sírhelyét valamelyes emlékkel szokták megjelölni. Jvánchichnak ha állítottak is ilyen emléket, — ami valószínű, — ez ismét pusztulásra jutott. A Rákóczi szabadságharc idején (1703—1711.) kuruc repülő rajok sokszor bekalandozták a vidékét s többször a templomokban is garázdálkodtak. Maga Esterházy Pál nádor irja róluk »Mennyei korona« című hires könyvében, hogy egy alkalommal a héfláni fürdőt is elhamvasztották. Szóval a síremléknek semmi nyoma. Szegény, jó plébánosnak misealapítványával sem volt szerencséje! A szerviták lemondottak a nekik hagyott szőlőről s indokolták ezt következőképen: a) úgyis sok a szőlejük; b) most, a török-tatár pusztítás után, nincs elég pénzük a megmunkálásra ; c) a miséket sem tudnák elmondani, mert kevés a páter; d) a szőlő rossz karban van. A rokonok persze belenyugodtak s visszaadták, — úgylátszik szívesen, — a -reverzálist. * íme, mily helyes volt a kismartonvidéki papi egyesület, a Pium foedus, azon alapszabályos intézkedése, hogy az elhunyt tagtársakért szentmiséket szolgáltat. Mily szép volna ma is, ha Halottak napjának nyolcada alatt, az elhunyt plébánosokért minden plébániában gyászmisét vagy legalább esti gyászistentiszteletet tartanának s ezen alkalommal rövid szentbeszédben megemlékeznének az elhunyt lelkészek érdemeiről. Hála Isten már van is olyan plébánia, ahol ez megtörténik!