Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok

X. Winterl Antal

Ha valaki azt találná gondolni, hogy erős színeket használtam, íme álljon itt a püspöki körlevélből ama néhány sor, amellyel a megye főpapja, ki mint ilyen legjobban ismerhette a boldogultat, Winterl halálát megyéjével tudatta. Hű magyar fordításban adjuk, hogy minden olvasónk megértse. »Tetszett az élet és halál Urának, Winterl Antalt, ő szentségének a pápának házi főpapját, a győri székesegyház nagyprépostját és kanonokját, a lébényi szent Jakabról címzett apátság apáturát, a zsinati vizsgálók testületének elnökét, a székesegyázi kerület esperesét, Győr sz. kir. város belvárosának plébánosát stb. rövid betegség és a haldoklók szentségeinek ájtatos fölvétele után, életének 72-dik, áldozárságának 47-dik évében, január 22-én ezen halandó életből kiszólítani. Lelkem legbensőbb fájdalmával említem e helyen tiszt, megyei papságomhoz szólva a már amúgy is ismeretes halálesetét azon »kitünö férfiúnak, kinek még hosszabb életet kívántak mindazok, kik ismerték kiváló (insignes) jó tulajdonságait: szinletlen jámborságát Isten iránt, erkölcseinek sértetlen tisztaságát, a lelkiek üdvössége iránt való lángbuzgalmát, a szűkölködők és árvák iránt való tevékeny szeretetét.«*) A szűkölködőket és szegényeket áradó bőkezűséggel támogatta, a nádorvárosi külvárosban árvaleányházat alapított, több éven át a sajátjából eltartotta és kegyes alapítványokat kivéve hagyatékának örökösévé tette, amiért is polgártársai őt e legszebb cimmel: »szegenyek és árvák atyja« méltán kitüntették. A lelkipásztorkodási hivatalban, melyet, miután hét évet mint tanulmányi fölügyelő a nagyszemináriumban töltött, mint győrszigeti plébános 1847-ben kezdett, az 1851-től az 1864. év végéig Tatán, ezentúl pedig mind egyszersmind gy őr székesegyházi kanonok a Belvárosban viselt s amelytől, noha 1873. óta a káptalani rangfokozatok elsejét birta, nem előbb, hanem csak halála által vált meg, fáradni nem biró munkakedvvel hirdetvén mindenkor az Isten igéjét, kiszolgáltatván a szentségeket, látogatván az iskolákat, s mindenkinek mindene lenni törekedett. Ez annyira kitűnő áldozópap és lelkipásztornak temetése az általános tisztelet, hála és elismerésnek valóban nagyszerű nyüvánulásai között az egész város lakóinak roppant tömeges jelenlétében ment végbe. Sirhalmának valóban legékesebb diszét képezik a szegények könnyei, melyek rá bőven hullanak. Teljesítvén érte az oltárnál a köteles istentiszteletet, könyörögjünk, hogy az isteni Üdvözítő, ki az irgalmasokat *) Az idézőjel alatt mondottakat, ugy véljük, nem tévedünk, ha azokat a biboros primás szavainak tartjuk.