Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok
X. Winterl Antal
ban sem vonakodott a legzordonabb időben sem azonnal menni. Halálos baját is provisió alkalmával kapta meghűlés következtében. Iszonyú hózivatarban éjjel ment beteghez; visszatértében katonatiszttel találkozik, ki megszólítja: »Ugyan méltóságos Uram! nincsen káplánja, hogy ilyen időben gyóntatni megy?« — »En is katona vagyok; ha hivnak, mennem kell«, volt a nemesszivü papnak a válasza. Tudták városszerte, hogy szivesen jön, s azért szivesen hivták, nemcsak az ő plébániájában, hanem minduntalan a külvárosiakban is. S a különben szelid Winterl rettenetes vihart támasztott, minden respectust félretéve, oly házaknál, hová beteg mellé papot nem hivtak. Igy nem volt ritka az oly eset, hogy Winterltől való félelemből is meggyóntatták a betegeket. Gazdag, előkelő és szegény között e téren nem ismert különbséget. A házasulandókkal majd kivétel nélkül ő maga foglalkozott; pénteki napon estefelé volt ezek számára oktatása; néha többeket is vett elő együtt; sokszor kíméletes figyelemmel külön tanította őket. Az esketést is rendszerint ő teljesítette, s ha káplánra bizta, ezek minden egyes esetben kaptak fölhatalmazást. Az egyház reményét, a növendékpapságot, rendkívül szerette. Szünidőben a győri kispapok gyakran voltak vendégei, adstantiapénzt tetemesen adott és sokaknak kitartotta a primiciát. A szemináriumban rendezett ünnepélyeken — hacsak lehetett, szivesen megjelent s igen érdeklődött az egyházi ifjak előmenetele iránt. Amint Winterl a jót mindenben kereste, úgy őszintén őrült, ha másutt jó vállalat virágzott; azonban ha hasonló vállalat Győrött nem volt, a szent vetélkedésnek! bizonyos nemei fogta el lelkét s nem lelte nyugtát, mig csak Győrött is be nem hozta; vagy ha ez éppen nem sikerült, akkor se vége, se hossza nem volt panaszának; mindenben első szeretett lenni. Rendkívül fogékony lélekkel bírt minden jó iránt s emellett agg koráig az ifjúság lelkesedésével rendelkezett — bár százszor is megcsalatkozott. S amint ő elfáradni nem tudott, szivesen föltette paptársairól is, hogy ők is olyanok, milyen ő és örömest megosztotta velők gondjait, terheit. Az érdemet mindenkiben becsülte és nyíltan elismerte, s tehetsége szerint nem ritkán jutalmazta is. Ami Winteriben a buzgóság lángját mindvégig ápolá, az az imának olaja volt, melyet szüntelen és fáradhatlanul gyűjtött. Nem volt alkalmunk őt meglesni clauso cubiculo, zárt ajtók mögött, de gyakran láttuk a templomokban, az utcákon, processiók alkalmával télen-nyáron sok éven át imádkozni, — és mindig ugyanaz a Win-