Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok

IV. Márki Mátyás

Azon közben a sürü halálozások miatt végleg elnémultak a harangok, melyeknek kongását a vésztől rettegő lakosok már a pestis kitörése előtt is szomorúnak és vésztjóslónak találták; ezért bele is nyugodtak a szokatlan rendelkezésbe. Elcsöndesült az egész városka. Az utcák néptelenek, csak a betegszállító és halottvivő kocsik tompa moraja hallik az esti és kora reggeli órákban. A kocsik nyomán a lakásokból sirás, jajgatás hallatszik az utcára; siratják a holtakat, remegnek az élőkért. Az egészségesek, ha kijárnak is, messziről kerülik egymást; csak az élelmezők járnak hézról-házra, hogy a fertőzött lakásokba hosszunyelü lapátokon nyújtsák be az ennivalót, hosszú póznákon az üdítő italt. Orvosok, felcserek, kuruzslók hiába küzdöttek a fekete rém ellen, azért az emberek Istennél kerestek segítséget. Márki plébános buzdítására a város színe-java újra egybegyűlt ősi szentegyházában, s itt, az Ur oltára előtt, egy szívvel, egy lélekkel megfogadják, hogy a teljes Szentháromság, a bold. Szűz, Isten anyja, Mária, azonképen Sebestyén, Rókus, Rozália, Kajetan és Xav. Ferenc dicsőült szentek tiszteletére, — szobrokat emelnek s azokat időtlen-időkig kegyeletesen fönn is tartják. A szobrok felállításán kivül még megfelelő ájtatosságokat is fogadtak. A vész 16-ik napján, szeptember 21-én, le is tették a fogadalmi szobor alapkövét s október 27-én már a Szentháromság képét is fölállították, ünnepélyes harsona- és trombitaszóval. Ez alkalommal a már elnémult nagy harangot is meghúzták. Ezen időre a külvárosi kisebb szobrok szintén elkészültek, f Mindez azonban elsietett, félig-meddig befejezetlen dolog volt; nem annyira a fogadás szellemének, mint inkább betűjének feleltek meg; már pedig az írás szerint a betű öl és a szellem az, ;

mely éltet. Ugy is látszott, hogy a neheztelő Istennek nem ünnepség, sem trombita- és harangszó, hanem bűnbánat és életjobbulás kell. A pestis, — a fogadás és a szobrok fölállítása dacára is, — nemcsak alább nem hagyott, hanem egyre félelmetesebben dühöngött, egyre sűrűbben szedte az áldozatokat. Október 7-én meghalt Uriendt, a hőslelkü városi káplán; 12 nappal későbben követte őt a halálban a második kórházi lelkész is; immár a harmadik pap, szintén ferencrendi szerzetes végezte a kórházi lelkipásztorkodást. Ekkor, mikor a baj és a vele járó rémület tetőfokát érte el, 10 éves kis fiúcska betegedik meg. Erőnek erejével a városplébánossal akar beszélni, de mert ezt nem teheti; a körülállóknak je-