Szávay Gyula: Győr. Monográfia a város jelenkoráról a történelmi idők érintésével (Győr, 1896.)

II. GYŐR 1848—49-BEN

1848. Lomha szürke szárnyait meglegyintette a világ felett az idő s Hangulat. lélekzetet vett minden földgöröngy, felébredt minden tetszhalott, türelmetlenül rázta le fejéről a havat minden törpe fűszál. Es minden, ami élt, arczczal keletre fordulva várta a napot, melynek első fehér sugarai ahogy végigsiklottak a harmatos mező színén, gyémánt szemecsek milliárdjaival látszott az behintve. Csak közelebbről nézve lehetett észrevenni, hogy a sűrű nagy mezőnek minden fűszála egy-egy magyar, ki a szabadság hajnalodását várja epedve, esengéstől és reménytől csillogó szemekkel. Világszerte ilyen volt annak a kornak hajnalodása. Távoli erdőzúgás! hallottak a népek, sejtelmes morajnak vélték feléjük ülődni hanghullámait, úgy tetszett, mintha a messze, távol zúgás mély tengeréből most diadalrivalgás, majd halálsikoltás szakadna egy-egy pillanatra ki, azután csend leszen és árnyalatról árnyalatra beáll ismét az a távolról jövő zúgás. És az emberek figyelve álltak meg mindennapi munkájok közepette, tekintetök éle, lelkük szárnya be akart hatolni a sejtelmes messzeség hónába, ahonnan egyre-egyre hullámzott a mély zengzetű moraj. A távolban keresték forrását, pedig saját szivük felhangolt húrja zúgott, összhangzatosan, egyformán, mint mikor Egyptom kelő napja első sugaraival megilleti Memnon szobrait. A népek szivében felébredt édes vágya egy álmodott szebb mii um. világnak, melynek fris levegőjében szabad életet él a lélek, elfojtott nemes érzelmek eszményi anyagából a szabadságvágy jegeczedett ki a szivekben, mint ahogy a föld szivében évezredek sajtoló nyomása a felmelegedett mély szénrétegből kijegeezíti a gyémántot. Érezte mindenki, hogy a vajúdások kora végét járja s hogy a megváltó gondolatnak, ha gyilkos kínok között is, de világra kell jönnie.