Domonkos Ottó: Méhészeti irodalmunk néprajza. A Soproni Múzeum kiadványai 5. (Budapest, 1952 - Sopron, 2000)

I. Termeléstörténet - 4. Méhészet hanyatlása

mozgószerkezetü kaptárok. A XVIII. század végén már Magyarországon is használatosak, elsősorban az uradalmakban és árutermelő méhész specialistáknál. Számos változata és jobbított kivitelezése ismeretes ezeknek a méhlakásoknak, de általánosan soha nem terjedtek el. Ezeknek az előnye, hogy a méztér könnyen növelhető, a méhek számához mérten kisebbíthető és nagyobbítható, a méhek kezelése, ellenőrzése és védelme kevesebb fáradságot és több sikert biztosított és ami a leglényegesebb a méz elvétele a méhcsalád elpusztítása leölése nélkül is könnyen véghezvihetővé vált. A fentiekből láthatjuk, hogy a XVIII-XIX. század fordulójától kezdve a méhtartás jelentősége lényegesen csökkent. Nem volt már oly nélkülözhetetlen gazdasági ág, mint az előző századokban, termékeit iparilag előállított árucikkek helyettesítették. A XIX. század legkorszerűbb kaptártipusa az u.n. Dzirdzon kaptár. Első ismertetése 1850-ben az arnstadti méhész kongresszuson hangzott el. Magyarországon azonban csak a XIX. század utolsó harmadában kezd terjedni, de ekkor is elsősorban a német ajkú nemzetiségi vidékeken. Ettől eltérő mozgószerkezetü méhlakások a XVIII. század végétől ismeretesek és használatosak Magyarországon, de primitivebb fokon. A lépek könnyűszerrel való kivétele és visszahelyezése azonban még ismertetlen volt. Hogy a régi kezelésmód és eszközanyag mennyire lassan változott és adott helyet a racionális gyakorlatnak és a termelékenyebb eszközöknek, azt néhány idézettel kivánom illusztrálni. 1924-ben a „Méh" cimü folyóirat 26.-ik évfolyamában Vajnovszky Vincze a következőket irta: „Nálunk, Magyarországon, a elcsatolt területeket is beleértve, igen sokan foglalkoznak kasos méhtenyésztéssel. Az 1912-ik évi összeírás szerint 600.000 méhcsalád közül csupán 200.000 volt kaptárban, vagyis a méhállománynak 1/3-ad része, a többi túlnyomó rész kasokban nyert elhelyezést."^

2A néprajzi gyűjtő előtt ismeretes, hogy a mai napig is országosan elterjedt és használatos a szalma vagy vesszőkas. A méheknek mézelvételkor való lekénezéséről 1927-ből a következőket olvashatjuk: „Hivatalos statisztikai adataim szerint a miskolci méhészeti kerületben az 1925-ik évben 5.420 méhész közül 2.527 vette el így a mézet, hogy a családokat lekénezte. Az összes méhészeknek tehát mintegy 46.5%-a. Azt hiszem, ez az adat túlzott, de hogy súlyos bajok vannak e téren, az tagadhatatlan."^• Ha a túlzás 5-10 %-os is lenne, akkor is a méhészeknek több, mint 1/3-a alkalmazta ezt az eljárást. A 920-as években a felvilágosult méhészek közül sokan a törvény erejével akarták megszüntetni a méhek leölését. Természetesen, hogy ez lehetetlen követelmény volt. Helyesen látta a megoldást Eberlein Antal, amikor a következőket irta: „Avval számolnunk kell, hogy a kénezést telejesen megszüntetni sohasem fogjuk tudni. A kénezők számának csökkentésére pedig csak egy módot látok: a tanitást, felvilágosítást."^- A méhek leölése sajnos még ma is élő gyakorlat. Összefoglalás Az eddig tárgyaltakat a követkzőkben foglalhatjuk össze. A méhtartás általános elterjedtsége és centrumok kialakulása a vizsgált időszak előtti századokban a fennmaradt helynevek alapján, dézsmautasítások és egyéb feljegyzések szerint 20