Domonkos Ottó: A magyarországi takácsok mintakönyvei. A Soproni Múzeum kiadványai 4. (Sopron, 1998)

3. Lenszövők – barhentosok

kapcsolatrendszerbe Magyarországot luxemburgi Zsigmond uralkodása, gazdaságpolitikája vezette be (Májusz: 1984. 150-183). A barhentszövést centralizálni akarta Kassa központtal az észak-déli, kelet-nyugati kereskedelmi útvonalak kereszteződésében. A vámjegyzékekben megjelenő barhent- és más textiltételek a hazai polgárság növekvő ruházkodási, lakástextil igényét jól kifejezik. Zsigmond a pozsonyi, budai, fehérvári, eperjesi, bártfai, barhentmestereket királyi paranccsal kívánta Kassára telepíteni, biztosítva a kedvezményeket a költözéssel, műhelyalapítással kapcsolatban. Monopol helyzetet teremtett a működés körére, tiltotta kész textilek behozatalát, kedvezményezte a fonalak importját, egyben tiltotta is ezek exportját. 1411-ben kelt első oklevelét több másik követte, amiből a centrumba költözéstől való vonakodás, kibúvás szándéka is felismerhető. Királyi támogatással önálló fehérítő költségeit is magára vállalta az uralkodó (Szűcs: 1955. 223. kk). A hazai kutatásban Wenczel Gusztáv (1871), Divald Kornél (1908), Szűcs Jenő (1955), Bobrovszky Ida (1975), Endrei Walter (1960, 1989), Mályusz Elemér (1984) foglalkozott a téma érdemi kérdéseivel, hogy csak a jelentősebb munkákat emeljem ki. Magam a Zsigmond által kiadott oklevél keltezését, a jászói hiteles hely hibás másolása alapján 1401-ben adtam meg (Domonkos 1991: 370.) Az 1411-ben kiadott rendelkezés, a monopol helyzet megfogalmazásán túl, előírta a készítendő barhent minőségi követelményeit: a bécsi céh gyakorlatának megfelelően a végek hossza, szélessége, a láncfonalak száma volt a kötelező. A királynak adóztak nyers, ill. fehérített darabok után. A legjobb barhent után három pfeniget, a középszerű után hatot, a leggyengébbért kilenc pfeninget kellett fizetni, ami a kiváló minőségre való törekvést kívánta ösztönözni. A fehérítés után pedig hét pfening volt a kötelező, tekintve, hogy az egész berendezés költségeit a király állta. A fehérítő mesternek kellett időben gondoskodni a szükséges tűzifa mennyiségéről. 1424-ben a bártfaiak kiterjedt szövőgyakorlata és kereskedelme miatt engedélyezi Zsigmond nyolc barhentmester városi működését, A fehérítés kizárólagos jogát pedig megosztja Kassa és Bártfa között 1425-ben kelt levelében. A kiadott rendelet érvénye megerősítésére újabb oklevelek születtek, 1420-ban a nagyszebeni barhenteseket kötelezi a Kassára településre, majd 1429-ben a váradiak is hasonló felszólítást kaptak. Az epeijesieket azonban még 1429-ben is tiltják a fehérítés gyakorlatától. Az 1430ban e tárgyban kiadott utolsó oklevél az egri káptalant kötelezi, hogy e szövetek festéséhez alkalmas fát és faleveleket csak a kassai barhentosoknak adhassák el. (Wenczel 1871: 15-37.). A Wenczel Gusztáv által közölt I-XIX. oklevélben nem esik szó mintás szőttes kelmékről, mindössze a festéshez szükséges erdei fa és leveleinek színezékként való kizárólagos alkalmazásáról. Sajnos nem is sejtjük, hogy azokkal milyen szín volt előállítható. A W.v. Stromer, valamint Endrei idézett 29