Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban

ígértek. Ha számontartjuk, hogy a közelmúltban, a kenyérgyári termékek konkurrenciája mellett is a kiváló minőség garanciája lehetett a házikenyér-forma vállalása és a bárándi kenyér „márkanév" (Bődi 1985, 338), nem is annyira a „házikenyér" ígérete mint reklámfogás érdemel figyelmet. Inkább a kisújszállási újságban felbukkanó „orosházi kenyér" szorul magyarázatra. Az orosházi asszonyok kenyérsütő tudományából a helybeli malmokban is érdekelt, a saját őrlésű lisztet feldolgoztató Gémes Ferenc (némi előzmények után) 1890 táján szervezett országos vállalkozást. Amikor a legnagyobb kiteijedésű volt a „házisütődék" országos hálózata, 52 városban volt érdekeltsége Gémesnek, s mindenütt odatelepített asszonyok: „az országban szerte legalább 500 orosházi asszony kovászolta, kavarta, dagasztotta, szakította, vetette, sütötte a 'Gémesféle' orosházi házikenyeret". A márkanév persze hamarosan függetlenedett az eredeti vállalkozásától: Erdélytől a Felvidékig a fűszeresek is, a pékek is „orosházi kenyeret" árultak, Pesten pedig „minden uccában volt egy 'orosházi házi sütöde'." Mindössze tíz évig prosperált a nagy üzlet: a 20. század első éveiben - vállalata összeomlását megelőzendő - Amerikába menekült Gémes, s ott próbálta népszerűsíteni 1915-ben bekövetkezett haláláig az „orosházi" kenyeret korántsem olyan átütő sikerrel, mint idehaza (Szabó P. 1938, 5, 8, 10-13). A házimunkából, illetve a módosabb gazdák, úri családok igényelte sütögető aszszonyi bérmunkából (v. ö.: Gunda 1932, 103) kifejlesztett nagyvállalkozás, az „orosházi kenyér" karriertörténetének néhány jellemző adatából is kitetszik: amikor Kisújszálláson a márkanevet belefoglalták a reklámba, az eredeti cégtulajdonos már rég elhagyta Magyarországot. Az Orosházára hivatkozás azonban - a reklámból úgy látszik: az orosházi asszonyok időleges áttelepítése is! - túlélte Gémes vitathatatlanul eredeti kezdeményezését. Bizonyságául annak, hogy a 20. század első évtizedeiben a ,jó minőség" garanciájaként a pékek is elfogadták alkalmazkodván a közvélemény értékítéletéhez - ezt a már „bevezetett" tájjellegű házikenyeret. Bizonyíthatják azonban azt is a „házipari" kenyérsütögetés adatai, hogy a pékek árukínálatában sohasem volt a kenyér az első helyen. Fontosabb volt nála a sütemény, mellyel - mint a kisújszállási példa mutatja - a polgárias igényeket is kielégítették, az utcai, a piaci árusítás révén pedig „a sütemény a gyermekek számára vásárfia, ünnepi ajándék" paraszti felfogásához igazodtak. Az ilyen „igazodás" kifejezője, hogy azokban a vásár-leírásokban, ahol a pék mint mozgóárus felbukkan, nem kenyeret, hanem süteményt kínál a vásározóknak (v. ö.: Kiss 1956, 97). És ugyanebből vezethető le logikailag az ún .fehérpékek 19-20. századi „profilváltása": helyenként - pl. a soproni Pékház tulajdonosai esetében is (Domonkos 1975, 157), de a reklámszövegekből következtetve Kisújszálláson is - a sütemény-választék bővítése hovatovább cukrászdává fejleszthette a pékáru-üzletet. 434