Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban

kenyerükkel Debrecenbe (Ecsedi 1935, 269-270; Fazekas 1994, 62; Madar 1993, 282). A szegedi kenyérpiacon kínált hatalmas méretű házikenyereket a 20. század elején fényképen is megörökítették, Bálint Sándor pedig e „foszlós bélű, magasra kelt, púposra sült kenyér" paraszti fogyasztásának egy különleges alkalmát is hallotta emlegetni: halotti torra vásárolták, a háznál u.i. nem gyújthattak tüzet, míg a halottat el nem temették (Bálint 1977, 83, 11 l-l 13). Kiss Lajos - a hódmezővásárhelyi kofákról szólva - külön-külön jellemezte a kenyérkofát és a kenyérsütögetőt, a zsemlyeáruló és a kalácssütögető asszonyt (Kiss 1981, II. 358-362). Másutt pedig nemcsak a pékek, hanem a sütögető asszonyok számának 20. századi megszaporodását is a szobai kemence visszaszorulásával magyarázta (Kiss 1958, 91-94). Nemcsak ezekben a 20. századra igazi várossá fejlődő „nagymezővárosokban", a kisebb városokban és nagyközségekben is emlegetnek a néprajzi leírások hasonló kenyérpiacokat, valamint azt is, hogy voltak olyan városközeli falvak, melyeknek asszonyai kenyérsütésre és piaci árusítására szakosodtak (1. pl.: Szentes - Szűcs 1979, 54-55; Battonya, illetve Tokaj - Bencsik 1993, 187, 302; Csépa, Kunszentmárton, Karcag, Kisújszállás, Jászárokszállás - Bereczki 1986, 60-61; Losonc, Fülek, Balassagyarmat kenyérpiaca és a tahitótfalusiak a pesti piacon - Viga 1990, 114-115; Berettyószentmárton Korompainé 1976, 299). Ezek a piaci-vásári kenyérárusításról szóló adatok azt bizonyítják, hogy - a 18. század óta mindenképpen - folyamatosan volt vásárlói igény a parasztok lakta mezővárosokban a nem-szakiparos asszonyok sütötte „házikenyérre". Úgy látszik, hogy nemcsak a „polgárnak" vagy „munkásnak" minősíthető igencsak szűk réteg volt mind a régmúltban, mind a közelebbi múltban kenyérvásárló: a leírások parasztokat, s a paraszti szokásrend meghatározta vásárlási alkalmakat emlegetnek. Bár a közelmúlt néprajzi gyűjtései szerint abban a legbizonytalanabbak a századelőre emlékezők, hogy kik is lehettek a piaci kenyér vásárlói, hiszen a paraszti felfogás szerint „szégyen" volt kenyeret venni (vö.: Szűcs 1979, 7475), mégis kiindulhatunk abból: bizonyosan nem a szegénység volt a piacra kényszerülés kizárólagos oka. Illetve - más oldalról - nemcsak a kenyérsütést mint házimunkát elutasító polgárias fogyasztói magatartás a kész kenyér iránti igény meghatározója. A kenyér-piac és a különböző paraszti rétegek viszonyának tisztázásához azonban további adatgyűjtések szükségesek. Ha a pék szeretett volna ugyanabban a városban, mint a sütögető asszonyok, kenyeret árulni, a konkurrenciával mindenképpen számot vetett. Vagy hasonló formájú és minőségű kenyeret kellett kínálnia, alkalmazkodnia kellett a hagyományos árusítási helyekhez és módokhoz - vagy vállalta, hogy a „házikenyérnél" vonzóbb kínálatából formál újmódi fogyasztói szokást. A dunaföldvári s a kisújszállási pékek - úgy tűnik - az „alkalmazkodást" választották: kihasználták a piaci árusítás lehetőségét, a reklám-hirdetéseikben pedig „házikenyér"-minőséget 433