Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Knézy Judit: Adatok a jómódú somogyi köznemesek építkezéséhez és lakáskultúrájához a XVIII. század végétől a reformkor végéig

munkára való is, több tárgy utal a kényelemszeretetre és higiéniára mint a kézmosó, az éjjeli tartó, a réz ágymelegítö, a mángorló. Az asszony vallásosságát mutatja a két térdeplő alkalmatosság is, mely csak katolikusokra volt jellemző. Az ágyi ruhák között ugyanúgy megvan a paplan, mint korábban, de dunnát azaz „párnát" jóval többet tartottak. A vánkosok, derékaljak belső huzatai nagyrészt még takács szőtte küttővászonból készültek, nagyon kevés a vánkosciha említése, de a tolltartó belső angin és felső huzat együttes alkalmazása már általános kellett, hogy legyen, mert ez már a XVIII. század második felében gyakorlatban volt, legfeljebb a cselédeknél nem (Knézy 1992, 155), Ld. 1754-ből a Zala megyei Bagódi András Lakon fennmaradt leltárából az ágyneműk részletezése: „vánkos héjjastóL.két fej alla avagy vánkos be lévén húzva vánkos héjjal, kittölös vászon derékalj vékonyabb héj jakkal...". Divatos lehetett a XIX. század elején a kékfestőből való huzat e rétegnél, az 1850-es években már a parasztoknál is. Az edények közül főként a rézből valókat osztották szét: 3 rézfazék, 1 rézmozsár, 1 réztepsi, 1 tojássütő forma, 1 kasztról, 2 kasztról fedele, 1 tortaforma, 1 kézmosó, 4 rézkazán, valamint borászati eszközök több teljes garnitúrája. Míg az építkezés tekintetében a fél évszázadnyi idő alatti változások egyértelműen kiderülnek a két vagyonleltár adataiból, a bútorok számbavételénél - bár elég szűkszavúak a jegyzékek - nem következtethetünk lényeges divatváltozásra, legalábbis, ami az egyes bútortípusokat, elnevezésüket illeti. Az 1774ben számbavett, almáriumnak nevezett szekrényféle más lehetett, mint a később készült és 1824-ben leltárba vett, de részletes leírások nélkül e stílusváltozások nem deríthetők ki. Nem tudjuk meg, milyen bútorok és textíliák kerültek árverésre vagy eladásra, amelyek nem kellettek a családnak. Kacskovics Mihály nagyobb építkezéseket Felsőmocsoládon, Ecsenyben és Csaliti pusztán végeztetett az 1820-30-as években, amint ez a munkaszerződésekből kiderül. A kőművesek, tetőcserepezők, kútásók többnyire német iparosok voltak, az ácsok és a téglaégetők között akadt magyar is, német is. 1824-ben a szentgáloskéri Müller János ács dolgozott pl. Mocsoládon (SML XIII. 17. sz. 7. d. foként a szerződések tartalmazzák ezeket az adatokat, esetenként a napszámjegyzékek is - ugyanott 2. doboz 1807-1889). Az ecsenyi ácsokat is több ízben emlegetik a szerződések, az 1800-as évek elején fafaragásra épületekhez ez az uradalom is bízott meg molnárokat (SML XIII. 17. sz. 7. d. pl. 1809). 1825-ben a Csaliti pusztai gazdaházat a somodori Krump Ádám kőművespallérra bízták, már nem favázas falúra készült. Az épületet nyeregtetősre, „tsutsfalasra" rendelték mindkét végén, konyháját „boltos, kéményes, tűzheles"-re, tornácát „kűlábas"-ra, falait vakolva. 1831-ben az ecsenyi birkaistálló fedése náddal történt, s ezt a munkát a somogyacsai Lengyel Ferenc végezte. 1832-ben ecsenyi német ácsok fából emeltek fészert és lóistállót „kereszt- és mestergerendákra, négy szegletre kifaragott székekre, erősen és tsinosan kifaragva és elkészítve a fészer és istálló küszöbjei", nem tudni talpas falszerkezetet jelent-e a küszöbök 359