Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Tomisa Ilona: A képírómestertől az olajnyomatig. Adalékok a templomi zászlókészítés történetéhez

klasszikus formájával a mainzi dóm illusztrált inventáriumában találkozunk. Anyaga késő gótikus díszítésű, gazdagon hímzett selyem szőttes (Bock 18591970, III. k. XXVI. t., 3. ábra). A korai időkből - kivéve a halberstadti és a kölni zászlódarabokat nem maradtak fenn templomi zászlók, csupán egykorú inventáriumokból, különféle ábrázolásokból alkothatunk képet formájukról. A XV-XVI. századtól kezdve, a képhímzés elterjedésével a templomi zászlók felületeit gazdag figurális ábrázolásokkal díszítik. Nehéz képeket hímeznek rájuk, és a kendő nagysága is olyannyira megnő, hogy külön egyenruhás zászlóvivőket alkalmaznak a körmeneteken, akik a keresztrudat mindkét oldalról egy-egy rúddal megtámasztják. A kisebb méretű zászlókat kötelekkel feszítették ki - hasonlóan a vitorlavászonhoz - a szél irányának megfelelően (Bock 1859-1970, 219). A XVII. századtól a zászlódíszítésben hanyatlás figyelhető meg. Mint a többi templomi használati tárgy, úgy a zászlók is díszítésükben túlzsúfolttá, kuszává, bonyolulttá válnak, s az arany-, ezüstfonállal való domborított hímzés válik uralkodóvá. A XVIII. században terjed el a vászonra történő olajfestés, amely kevésbé törekedett művészi igények kielégítésére, sokkal inkább a tartósságra, míg a múlt században a Szegény Gyermek Jézusról nevezett Nővérek újból visszahozzák a gyakorlatba a már elfeledett zászlóhímzést. Aacheni, kölni, bécsi kolostoraikban zászlókészítő műhelyek működtek, templomok, társulatok megrendeléseinek téve eleget (Bock 1859-1970, 221-222). A zászlókészítés hazai gyakorlatáról keveset tudunk. A középkori magyar zászlóhasználatra krónikáinkban találunk adatokat. A Képes Krónika a Salamon vitézei által viselt zászlók anyagát is ismeri: gyolcsból valók voltak (Kumorovitz 1955, 23). A Képes Krónika valamennyi zászlaja banniére típusú, a felső bal sarkában többnyire csúcsban végződő fanonnal. (Ez a zászló szövetéből kialakított egy, vagy több, rövidebb vagy hosszabb szalag.) Az Anjou-kori zászló felső, szélesebb kék mezejében vannak a liliomok, a zászló többi része pedig vörössel és ezüsttel hétszer vágott Árpád-házi címer csíkjait foglalja magában (Kumorovitz 1955, 29). Tomori Pál zászlaja 1526-ból a hadizászlót és a templomi zászlót egyesítette magába. Istvánffy Miklós leírása szerint a mohácsi ütközetben körbehordozták. Világoskék selyemből készült, előlapján Szűz Máriával, hátlapján a magyar címerrel. A XVI-XVII. századi magyar főúri zászlók színe sokféle, képekkel, színes feliratokkal, szimbólumokkal vannak tele. Többnyire idegenben készülnek (a XVI. században pl. foként Grazban). A belovár-körösi huszárok számára 1535ben készült zászló vörös karmazsin-damaszt, ugyanilyen színű selyemrojtokkal, egyik oldalán a Szentháromságot, másikon Szűz Máriát és szent János apostolt 260