Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szulovszky János: A kékfestés Putnokon

féle műhely az első világháborúban dolgozott neki. Ez a mezőkövesdi kékfestő a későbbiekben Polónyi Bélának is alvállalkozója volt. (Fügedi 1975, 458.) Polónyi - aki Stromp János unokája volt - 1901-ben szabadult fel Putnokon a nagybátyjánál, Szatmári Józsefnél. A fővárosban, Sátoraljaújhelyen és Rimaszombaton praktizált. 1910-ben önállósította magát (Ladányi szerk. 1931, 203.). Kelmefestő iparigazolványát 1920. június elsejével adták ki (Ózd városi tanács iparügyi osztálya iratai alapján. Iparengedély száma: 1130/1920.). Még egy kisebb kelmefestő műhely létesítéséhez is jelentős tőkebefektetésre volt szükség, hiszen értékes felszerelés, külön épület kellett hozzá (Domonkos 1981, 40.). Csupán az anyagi háttér is tekintélyt adhatott, mindenesetre 1931-ben már azt írhatták le Polónyiról: volt elnöke az Ipartestületnek, jelenleg a számvizsgáló bizottság tagja, az Egyenlőségi Kör elnöke, községi képviselőtestület tagja (Juhász László 1929, 8-9.; Ladányi szerk. 1931, 203.). Adatközlőnk, Győr András 1913-ban putnoki parasztcsaládban született. Polónyi Bélánál tanulta meg a mesterséget, akinél már iskolás korában is sok időt töltött. így, amikor 1929-ben beállt Polónyihoz, elmondása szerint, már benne élt a szakmában. 1931-től be-bejárt Miskolcra Minnich Miklós kelmefestő és vegytisztító üzemébe praktizálni. 1932-beni felszabadulása után továbbra is Polónyinál dolgozott, egészen 1958-ig. Sógora 1958. szeptember 4-én elhunyt, s ezután már nem folytatta mesterségét, hanem elment a Borsodi Vegyi Kombinátba raktárosnak. 1973-ban ment nyugdíjba. Gyűjtésem idején, 1982-ben kazánfutéssel egészítette ki nyugdíját. A Polónyi-műhely és technológiája A legtöbb alapanyag nem hazai termék volt. Egy pesti nagykereskedő, Tükrössy Richárd látta el a mestereket ezekkel. Igényeiket megtudni évente személyesen meglátogatta a kékfestő műhelyeket. Az indigó a századforduló előtt száraz állapotban, darabokban került a forgalomba (vö. Domonkos 1981, 43 ). Ezt 2-3 kilogrammos vasgolyókkal vas indigóíörőkben porították (1. kép). Győr András ezt csak hallomásból ismerte. Az 1920-as években már 200 literes fahordókban, lekvárszerű sűrítmény formájában került forgalomba az indigó. 1935 körül por alakban, papírzsákokban érkezett. Ez már nagyon tömény volt. Óvatosan kellett vele bánni, olyan finom volt mint a nullás liszt, a levegőben szállt, s így könnyen a testhez tapadt. „Egyszer beleejtettem egy vödröt a tömény indigóba, az meg felfröccsent rám - emlékezett Győr András. - Arcom s mindenem csupa festékes lett. Két hónapig ki sem mertem menni az utcára, mert nem jött le rólam ". A festék máskor is annyira beivódott a bőr pórusaiba, hogy hiába mosta erősen. (így például étkezéskor folyton meglátszott a nyoma az abroszon, ezért mindig a foltos részét fordították felé.) 245