Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Nováki Gyula: Bella Lajos földvárkutatásai

éveken át folytatott ásatása volt. Ő maga is erre emlékezett vissza legszívesebben későbbi írásaiban. A „felfedezésnek" azonban bizonyos előzményei voltak. Szádeczkv-Kardoss Gyula hívta fel a figyelmet arra, hogy Muck András 1879. évi erdőtérképén már szerepelnek a Várhely sáncai (Szádeczky-Kardoss 1982. 117-119). Finck János polgármester és a soproni származású, de Bécsben dolgozó Müller Ottó 1885ben nézték meg a sírhalmokat. Hogy Bella pontosan kinek a híradása alapján kezdett a Várhelyre járni, nem tudjuk. Van olyan adat. mely szerint tanártársa, Wallner Ignác hívta fel a figyelmét erre a lelőhelyre (Eibner-Persy 1980, 22). Récsei Viktor úgy emlékezett vissza, hogy Bella eleinte titokban járt fel a Várhelyre magányos sétái alkalmával, ekkor ismerte fel az őskori sirhalmokat és a sáncokat (Récsei 1888, 147-149). Mielőtt tovább mennénk, röviden ki kell térni a régészeti kutatások akkori állására, fejlettségi fokára. Bella idejében a régészeti kutatások fö célkitűzése a különböző leletek összegyűjtése volt, espedig lehetőleg a szép, érdekes, díszes tárgyak összegyűjtése. Különösen a fémeket, így az aranyon kívül a bronz és vas tárgyakat tartották nagy becsben. Az ország távolabbi helyein ekkorra már történtek sírhalom ásatások, ezek gyakran gazdag leleteit közzé is tették, melyeket az irodalomból Bella is jól ismert. Érthető tehát, hogy elsősorban a sírhalmok keltették fel a figyelmét, hiszen ezekbői lehetett különböző tárgyakat remélni. 1887 nyarán, az iskolai szünetben sajátkezűleg, ahogyan írta: „tizennégy napi verejtékes munka után" sikert ért el, az egyik sírhalomban urnatöredékeket talált. Most már biztos lehetett abban, hogy őskori sírokat takarnak e halmok. Az eredményeket jelentette a városi tanácsnak, ahol megértették azok jelentőségét és két napszámost adtak melléje segítségül. Bella így már nagyobb eredményeket tudott elérni. A leleteknek híre ment, Müller Ottó értesítette erről a bécsi császári és királyi prehisztorikus gyűjtemény vezetőjét, Szombathy Józsefet, aki egy napra el is látogatott az ásatáshoz (Bella 1888, 354-360). Bella ezután évek hosszú során folytatott ásatásokat a Várhelyen, és bár a városi tanácstól időnként segítséget is kapott, továbbra is sokat dolgozott saját kezűleg. Hadd idézzem egy rövid leírását az 1888. évből, amikor többek között a következőket irta: „...alig hogy a hó eltakarodott a hegyekről, be sem várva az utak megszikkadtát, kis kézicsákányommal, ásó -s kapával fölfegyverkezve, föl-föl randultam... a purgstalli tetőre, hogy ott a derék sáncokkal védett területen felkutassam az őslakók hajlékainak maradványait." Három hónapon át „Összevissza különböző helyeken kiástam együttesen vagy 130 m hosszúságú, hellyel-közzel 2 m mélységű árkokat, de eredmény mindig csak cseréptöredék, hamu, meg szén maradt. Egyetlen egyszer dobbant nagyot a szívem, amikor a csákány alatt megzöldült a föld, „Itt a bronz" kiáltám örömöm142