Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Szodfridt István: A felsőfokú erdészeti termőhelyismerettani oktatás nagyjai a soproni egyetemen az átköltözés után (1920—1958)

Sigmond Elek talajrendszerét mutatja be. Itt már az erdészeti kapcsolódások is megjelennek. A mellékletként csatolt talajtérképpel illusztrált könyvrészlet az akkori talajtanosok figyelmét hamar felkeltette. A hazai talajtan jeles kutatója, Arany Sándor, mondta róla nagy elismeréssel, hogy „Sigmond Elek is büszke lenne rá, hogy dinamikus rendszerét ilyen megalapozottan és világosan írta meg." (Járó 1955). Meteorológiai oktatásában hasonlóképpen megjelentek az erdészeti kapcsolódások. Idevágó jegyzetében (1950) valamennyi időjárási tényező bemutatása után külön fejezetrész foglalkozik erdészeti vonatkozásával. Csodálni való az a fölényes biztonság, amivel a dolgokat, kapcsolatokat láttatni tudta, és ugyanezzel a tárgyszerű és pontos előadással adta tovább tudását hallgatóinak. Egyetemi jegyzetében nincs egyetlen felesleges szó, egyetlen pontatlan, elnagyolt megfogalmazás. Jól áttekinthető, pontokba foglalt, kiválóan rendszerezett és aláhúzásokkal, kiemelésekkel szerkesztett munkájával a figyelmet a lényegre tudta irányítani. Minden későbbi utód számára követendő példát szolgáltatott. Méltán mondhatta róla az őt 1958-ban ravatalánál búcsúztató Magyar János (1958), hogy „Szenvedélye csak egy volt: a tudománya, a termőhelyismerettan. Ez valósággal lenyűgözte." Hasonlóan ide kívánkoznak Mihályi Zoltán Botvay munkásságát értékelő sorai (1959) is: „Termőhelyismerettani tankönyvének anyagát fáradhatatlanul, szigorúan rostálva, önmagát állandóan bírálva, évek óta gyűjtögette. Ebben a munkájában is csak a kitűzött célt: a magyar erdőgazdaság fejlesztését látta; a felületesség, pongyolaság veszélyét sem anyagi, sem személyi előnyért nem vállalta. Ez az oka annak, hogy könyvének sajtó alá rendezését — az erdészeti szakoktatás mérhetetlen kárára — már nem végezhette el". Nem lenne teljes a róla alkotott kép, ha nein említenénk, hogy Botvay Károly elmélyült egyetemes humán műveltséggel is rendelkezett. Szabad idejében szívesen festegetett, állandó és értő szemlélő volt, valahányszor képzőművészeti kiállítást nyitottak Sopronban. Másik meghatározó jellemvonása volt a zene szeretete. Ez jelentette az energiák feltöltődését, tanári arculatának kialakulásához ez volt a felvezető út. Maga is szívesen muzsikált, családja többi tagjaival együtt házi zenekart alakított, és ott karmesterként kapcsolódott a meleg családi légkörre utaló tevékenységbe. De erről talán idézzünk gyermekeinek apjukról készített megrendítően szép jellemzéséből (1995). „A család észrevétlen zenei légkörben élt. a tehetség anyai részről is adott volt. Mint családapa, miután tudomásul vette, hogy mindhárom gyermeke zenei pályára készül, nagy odafigyeléssel kísérte haladásukat. A néhány házikoncert mellett még fontosabbak voltak a közös triógyakorlások, melyeken —ha tehette —aktívan lelkesen, nagy élvezettel: vezényléssel vett részt." A leírtak teljes embert állítanak elénk, aki nemcsak pedagógusként, nemcsak kutatóként volt az erdészeti szakma kiválósága, de képzettségének magas fokát nagyszerűen kiegészítette, vagy talán alapozta a zene, a képzőművészet, egyáltalán, az elmélyült, lélekből fakadó humán műveltség. Ezek a vonásai együttesen teszik őt kiüresült, értékeit vesztett, helyét kereső világunkban példaképpé, amilyenné minden tudósnak lennie kell. Halála után örökét Pántos György, majd e sorok írója vette át, az ő tevékenységük értékelése már a következő generáció feladata lesz. 420