Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Szodfridt István: A felsőfokú erdészeti termőhelyismerettani oktatás nagyjai a soproni egyetemen az átköltözés után (1920—1958)

bejövetelüket kívánta megelőzni távozásával. Utolsó éveiről már alig tudunk valamit. Chilébe került és Santiagóban katedrát kapott, néhány évig tanított, 1960-ban hunyt el. Számos színes és jóízű történet tartozik még portréjához, ezek jobbára szórakozottságához kapcsolódtak, e vonását diákjai nem egyszer kihasználták. Öregdiák-találkozókon ezek a történetek ma is derűt keltőek, idősebb pályatársaink szájából nem egy ilyen anekdota forog közszájon. Közülük az alábbit Nagy János erdőmérnöktől jegyeztem le. Nevezett hallgatókorában vizsgázni szándékozott Váginál. A tanszék ablakai alatt elhaladva látta, hogy a laboratóriumban ég a villany és Vági hajladozó sziluettje is kirajzolódik a lombikok felett. Bekopogtatott hát szándékával —„No Mágá mit ákár?"— kérdezte Vági bosnyákos á-zó hanghordozásával —„Vizsgázni Professzor úr."— volt a válasz. —-„No várjon, üljön le a hármádik szobában, májd jövök." Vizsgázónk helyet foglalt az eligazítás szerint, aztán várt, várt és megintcsak várt, de hiába. Eltelt egy óra, már kettő is, a harmadik letelte után újra kopogott a laboratórium ajtaján. Kitűnt, hogy Vági elfeledkezett róla, már régen hazament, be is zárta a tanszék ajtaját, így hát vizsgázónk az ablakon keresztül volt kénytelen a tanszék földszintjéről távozni. Harmadnapon azonban összeszedte bátorságát, odaállt Vági elé azzal, hogy tegnapelőtt vizsgázott, de az indexébe a professzor úr már nem írta be a jegyet, kéri ennek pótlását. Vági gondolkodott, majd megkérdezte: „Ná mit ádtám mágának?" „Jót, Professzor Úr." — tüsténkedett az előző nap póruljárt diák. „Ná ákkor ádjá ide az indexét!" —szólt, és beírta a megnemszolgált jegyet. Vági István-t Botvay Károly (1897—1958) követte a tanszékvezetők sorában. Bácskában a Tisza-menti Ada községben született. Ez az alföldi és folyóparti szülőhely meghatározóvá vált későbbi pályafutásában is. Hasonlóképp, mint Újverbász, Újvidék, és Szeged, ahol középiskoláit járta. Több évig diákoskodott a Tátra alatt fekvő, történelmi levegőjű kisvárosban, Lőcsén is. Az erdők koszorúzta, festői környezetben fekvő város minden bizonnyal nagy hatással volt rá és indította az erdészpálya felé. Rövid ideig katonáskodott, az I. világháborúban, sebesüléséért vitézi rangot kapott, ez indokolta, hogy amikor nevét a német hangzású Schumacher-ről Botvay-ra változtatta, engedélyezték számára neve végén az ipszilon használatát. (Jerome R. szóbeli közlése). 1917-ben iratkozott be a Selmecbányái erdész-karra, de diplomáját már a főiskola új székhelyén, Sopronban vette át 1924-ben. Ez az időszak volt a Trianon utáni ájultság korszaka. A tragikus csonkítás következményeit, a vesztett háború összes átkát és még ráadásul az akkori gazdasági válságot is el kellett szenvednie. Ezért örült, amikor igen szerény fizetésű szakdíj nőkként álláshoz jutott a Sopron város erdeit kezelő erdőhivatalban. Oktatás és kutatás iránti elhivatottsága vitte a főiskola felé, ahol Vági mellett először tanársegéd, majd adjunktus volt. Közben hosszabb időt tölthetett ösztöndíjasként Münchenben, az ottani erdészeti kutatóintézetnél. Ez az intézmény akkortájt kiterjedt kutatásokat folytatott a talajfizika területén. Botvay megismerte ezeket a módszereket, és hazatérése után előnyösen kamatoztatta őket. Korán felismerte, hogy a hazai szárazabb klímaviszonyok között a temőhely és azon belül a talaj vízgazdálkodása szabja meg az erdők növekedését és produkcióját, ezért is fordult nagy figyelemmel ebbe az irányba, s ezzel Bencze Gergely munkájának szerves folytatója lett. A talajok vízháztartását alapvetően befolyásoló mechanikai összetétel vizsgálatára új szedimentációs mérleget készített, ehhez alapos matematikai számításokat is végzett, és velük igazolta elgondolásainak helyességét. Kutatási 418