Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)
Szakái Ernő: A soproni Pék kereszt középkori geometriája
rekonstrukció leírása 1969-ben jelent meg a Magyar Műemlékvédelem 1963—1969. évkönyben. Munkásságomról tájékozott volt Major Máté egyetemi tanár, akadémikus építész is, akinek felkérésére hosszabb tanulmányban összegeztem az addig szerzett ismereteimet és kutatási eredményeimet. Számomra váratlanul német nyelven jelent meg a Tudományos Akadémia kiadásában 1970-ben „Gotisch-Geometrische Konstruktionen im Bauwesen und in der Steinbildhauerei" címen. A jórészt építészeti vonatkozású írásomat főként a német nyelvterület szakemberei ismerték meg; külföldön jobban, idehaza kevésbé hatott. A rajzokkal, jegyzetekkel és a felhasznált szakirodalom közlésével a tanulmányban a geometriai módszerek változatos arányrendszereit elemzem. Rekonstrukcióim kivétel nélkül építészeti alkotások, melyeknél a szobrászati részletek alárendelt szerepet, díszítést jelentők, mint egy oszlopfő, vagy értelmezők, egy címer révén. A középkori építészet azonos volt a kőfaragómesterség magasfokúságával, a kőszobrászattal. A téma feldolgozása során rámutattam arra, hogy az úgynevezett „gótikus" szerkesztési módszerek és rendszerek optikai hatásai sem véletlenek. Nem középkori találmány az építő-kőfaragómesterség zárt, titoktartó szervezetbeni működése és sokrétűen alkalmazott geometriája; mert az előzmények fellelhetők a régebbi korok művészetében, a román korban és az antik alkotások hátterében, a fáraókori Egyiptomig visszamenően. A geometria döntő szerepe a későbbi évszázadokban a reneszánsztól kezdődően folyamatosan csökkent, de a túlélő módszerek máig tettenérhetők. Az elkerülhetetlen hanyatlás együtt járt a matematikai szemléletű gondolkodás fejlődésével az élet minden területén. Az építészeti kőfaragómesterségben is áttevődött a szakoktatás elméleti része a műhelyekből az iskolákba, és az alkotó kézművesmesterséget fokozatosan a kiszolgáló-szolgáltató gépesített szakipar váltotta fel. Mindezekből logikusan állapítható meg az a tény, hogy a jelenben csak a hatékony műemlékvédelem szervezetei és szakműhelyei azok a területek, ahol elveszettnek hitt, vagy ismeretlen építészeti kőfaragványok tudományos igényű, részleges vagy teljes rekonstrukciója cél lehet. A középkori módszerek — korszerűtlenül — éppen a korszerű műemlékvédelmet szolgálják, hathatósan segítve a kőszobrászati rekonstrukciók rajzi anyagának elkészítését és a kőfaragók műhelymunkáját. Legyen szabad az érdeklődő figyelmébe ajánlanom Entz Géza „Az utolsó negyedszázad kőszobrászati helyreállító tevékenysége" címen a Magyar Építőművészet 1972/2. számában a rekonstrukcióim módszereiről, a középkoriakról írt hatalmas cikkét, és Dercsényi Dezső a „Mai magyar műemlékvédelem" című könyvében a kőszobrászati helyreállításokról szóló fejezetét. A középkorban minden kőfaragómunka tervrajzát kicsinyítetten, míg műhelyrajzát természetes nagyságban készítették el; az akkori méretegység használatával, mely a Pék kereszt esetében az öl volt; nem egységesítetten az ország területén. Természetes, hogy a kőfaragvány-felméréseimnél a méterrendszer szerint kottáztam felmérési rajzaimat, de a Pék kereszt alaprajzának kezdő síkidoma és egyéb adatai, továbbá a nézeti méretek révén megállapíthattam az öl méretet, mely esetünkben 185.97 cm volt, és eszerint a bécsihez van közel. Az alaprajz szerkesztése egy négy láb átmérőjű, elméletben 123.98, gyakorlatilag 124 cm-es kör megrajzolásával kezdődik. Ekkor már félretehetjük az öles mérőlécet, mert a további méreteket az euklideszi geometria segítségével határozzuk és választjuk 114
